Az Irodalmi Magazin Áprily Lajos-konferenciája

Az oktatásban Áprily Lajost még ma is leginkább a „programalkotó, közösséget képviselő költő”-ként láttatjuk, aki a hazai és az erdélyi táj megtartó erejét kereste és hangsúlyozta lírájával. Oktatni is egyszerűbb az értékmentő erdélyi humanista alakjára felfűzve a verseket, a diákoknak is kezelhetőbb így a számonkérésnél. Arra már nem marad idő, hogy bemutassuk: Áprily költészetében a tájábrázolás ritkán jelent csupán egy külső, földrajzi helyszínt. Nála a versbéli tér és táj nem metafora csupán, hanem meghatározó feltétel. Nem poétikai elem, sokkal inkább az egyetemes emberi lét mozgatórugója. Verseinek terei nemcsak földrajzilag azonosítható és körülhatárolható helyszínek, hanem megélt környezetté is válnak. És Áprily versei épp annak a biológiai, érzékelési és kognitív alapjaira kérdeznek rá, amely ezt a szoros kapcsolatot a térrel és tájjal meghatározza. Előadásomban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam: azáltal, hogy Áprily Lajos az embert nem történelmi, társadalmi vagy nemzeti elszigeteltségében, hanem a természeti világ részeként szemléli, minden korban és kultúrában közös értéket képvisel, ezért a verseinek jelentése túlmutat saját történelmi és földrajzi kontextusukon.

Nemes Nagy Ágnes Áprily tanítványa volt a Baár-Madas Református Leánylíceumban, a tanár-igazgató személyisége és versei jelentős hatással voltak az ifjú tehetségre, aki a későbbiekben írt esszéiben nagy tisztelettel emlékezett vissza mentorára. Az előadás e szövegek tükrében közelít az erdélyi származású lírikus költészetéhez, ezen belül a természettel és a transzcendenssel való kapcsolatához. Ebben a költészetben a természet elemei – a különböző növény- és állatfajok, a tárgyak, a tájak és az évszakok – mint egy sajátos jelrendszer betűi jelennek meg. Ilyen módon a természet Áprily költői világában egy olyan „könyvként” jelenik meg, amelynek összeolvasott szavai, mondatai egyszerre utalnak önmagukra és az önmagukon túlira: a láthatóra és a láthatatlanra, a megnevezhetőre és a névtelenre.

Előadásomban Áprily Lajos Ábel füstje című kötetének címadó verséből és a keletkezés körülményeiből kiindulva az Éberség és a Menekülés című ciklusokat elemzem részletesen. Áprily 1957-ben kiadott kötetében kaptak helyet azok a négysoros költemények is, amelyek a háborús élményekre reflektálnak. A Március, 1944 címében is utal erre az időszakra, a többi vers pedig egymást értelmezve illeszkedik bele ebbe a kontextusba. Megközelítésemben amellett érvelek, hogy Áprily e versei a háború áldozatainak állított „sírfeliratokként”, a pusztítás lenyomataiként is értelmezhetők. Az idillikus képeket is átszínezi a háború tapasztalata: az újraéledő tavaszi tájba váratlanul törnek be a nyugtalanító mozzanatok. Elemzésemben egyrészt a hangulat- és látványteremtés retorikai eszközeit veszem szemügyre, másrészt azt vizsgálom, hogy a kontextus figyelembevételével milyen jelentésrétegekkel gazdagodnak a szövegek mitikus utalásai, illetve az ószövetségi testvérgyilkosság története. 

Áprily versei az élet rendjét, elrendeződését – például a visszafordíthatatlanságot – többször a kéz motívumának segítségével jelenítik meg. Felidéződik bennük „az isten kezében vagyunk”, „az isten tenyere” frazéma, ugyanakkor explicit istenkép, továbbá arc, test stb. nem társul szükségszerűen a kéz képeihez. Az előadás azt vizsgálja, mit mondanak ezek a reduktív antropomorfizációk az Áprily-költészet idegenség- és titokfelfogásáról, és miért lehetnek beszédesek abból a szempontból, hogy a szerző műveit milyen korszakküszöbök között helyezzük el. Különösen akkor, ha más – klasszikus vagy későmodern – költők olyan verseivel párhuzamosan tekintünk az Áprily-életmű releváns pontjaira, amelyek szintén a végtagok alakjából és/vagy aktivitásából indulnak ki.

Az előadás Áprily Lajos pályakezdésének bemutatásával indul. Röviden vázolja családi viszonyainak, tanulmányainak, családalapításának, korai tanári munkásságának történetét.  Nem merül el azonban az életrajzban; sokkal inkább szól A régi forrás-ciklus, továbbá a Falusi elégia világáról. Kiemeli, hogy az első világháború személyes veszteségei, majd a Trianon utáni erdélyi események milyen erőteljesen határozták meg kései indulásának dimenzióit. A személyes sorsot, az anya, az apa, a háborúban elvesztett tanártársak és tanítványok halálának traumáját, továbbá ezek költői feldolgozását éppúgy igyekszik felmutatni, mint a kései romantika, az antik mítosz, a „produktív fájdalom” esztétikája, a transzilván eszmeiség, Nyugat és néhol Ady hatásának nyomait. Áprily az 1920-as években – Reményik Sándor mellett – nemcsak ismert költő, hanem 1928 májusától 1929 augusztusáig az Erdélyi Helikon szerkesztője is volt. Az előadás második része az induló orgánum élén betöltött szerepét vizsgálja. Vázolja a lap ekkori arculatának alakulását, illetve rápillant a költőnek a folyóirat hasábjain 1929 után megjelent munkáira is.

A Babitsnál négy, Kosztolányinál két évvel fiatalabb, 1887-ben született Áprily Lajos életkora szerint a Nyugat első generációjának tagjaival volt egyidős. Pályája azonban részben későn kezdődött, részben a magyar kultúrán belüli zárványból indult. Majdnem harmincéves volt, amikor első verse megjelent, rendszeres irodalmi jelenlétére csak másfél évtizeddel később került sor. Első kötetét 1921-ben adták ki. 1929-ben családjával együtt áttelepült Magyarországra. Az előadás nem az irodalmi életművel, hanem az első kötet utáni hazai megismeréssel és recepcióval foglalkozik, elsősorban a Nyugat oldalain megjelent írásokra figyelve, s amennyire az idő engedi, némi kitekintéssel a folyóirattal szembenálló, „konzervatív” sajtóra is. Az előbbiben megjelent kritikák és más írások ugyanis önmagukban féloldalasak maradnának az utóbbiak vizsgálata nélkül. Ezért szó esik majd a Napkelet, az Új Idők és a Budapesti Szemle Áprily-befogadásáról is, s ebben a kettős fénytörésben reálisabb kép alakulhat ki a költő 1929 és 1943 közötti irodalmi jelenlétéről.

Áprily Lajos mára méltatlanul elfeledett egyfelvonásosai, az Idahegyi pásztorok (1927) és az Oidipusz Korinthoszban (1954) elvétve képezik önálló kutatás témáját. Az első, az Erdélyi Helikonnál megjelent, a kortársak által jelentős poétikai összegzéséként méltatott mű az elmúlt fél évszázad monográfiáiban leginkább a Trianon-trauma, a költő pacifizmusa, illetve a (transzilván eszme revideálásával összefüggő) Budapestre költözés kapcsán került szóba. A még ritkábban elemzett Oidipusz-dráma az egyéni és kollektív sorstragédiák feldolgozhatósága, a felelősség és az önrendelkezés kérdését vethetné fel. A drámákat az antikvitásrecepció szemszögéből vizsgáló előadás egyrészt az eddigiekben hivatkozott, közismert ókori források mögötti rejtett mitológiai utalásokat, az antik narratívák szereplő- és identitásösszevonás révén megvalósuló radikális, jelentésmódosulást eredményező átformálását igyekszik bemutatni; másrészt a két mű korántsem evidens pastiche-jellegét, amely a műfajisággal és az intertextualitással kapcsolatos reménybeli elemzésekhez szolgáltathat adalékokat.

Áprily indulásakor a műfordítás virágkorát élte Erdélyben és Magyarországon is – ez a Nyugat első és második nemzedékének időszaka volt. Áprily gyerekkorától több nyelven beszélt, egész életében új nyelveket tanult, folyamatosan fordított verseket, a háború előtti hosszabb fordításait (Peer Gynt, Pericles) a háború után és az ötvenes években bőséges orosz regényfordítások követték. Ekkoriban saját műve nem jelenhetett meg, így ez volt a fő pénzkereseti forrása is. Előadásomban Áprily versfordításaival foglalkozom részletesebben, helyenként elemzési lehetőségeket kínálva. Hogy Áprily mennyire tudatos versfordító volt, mennyire sok szempontot mérlegelt, azt esszéiből tudhatjuk (Anyegin-esszé). Noha a Nyugat első nemzedékével egyidős, fordításaira nem a „szép hűtlenek” esztétikai elvei jellemzők. Versfordítói munkásságát élete végén az 1964-ben megjelent Az aranyszarvas című kötetbe válogatta össze, ez lesz az előadás kiindulópontja is. 

Az előadás egy emlékezéskötet tanulságait igyekszik röviden összefoglalni. Az Áprily tanár úr. Tanulmányok és emlékezések Áprily Lajos nagyenyedi, kolozsvári és budapesti éveire című kötetet (Erdélyi Református Egyházkerület – Kálvin, Kolozsvár – Budapest, 2011) – Imre Lajos grafikusművész gyűjtése nyomán – az előadó szerkesztette. Áprily Lajos több évtizeden át volt tanár és iskolaigazgató, és mind kollégái, mind tanítványai egyaránt úgy emlékeznek vissza rá, mint ezt a polgári foglalkozását nagyon komolyan vevő, a diákokkal és a tanárokkal egyaránt személyes viszonyt ápoló, diákjaira egyenként is odafigyelő, az iskolájáért sokat tevő, komoly pedagógiai elhivatottsággal rendelkező tanárra. Az előadás a visszaemlékezésekből kirajzolódó pedagógiai arcélt, tanári karaktert igyekszik felvázolni.  

Miként válik a félelem esztétikai élménnyé, majd a felnőttkori visszaemlékezésben nosztalgiává? Áprily Lajosnak kitűnő ajánlatai vannak erre az átírásra, amikor gyermekeknek szánt verses meséiben (az Álom a vár alatt kötet két meséjében: a Rapsonné erdejében és a Pele-ütő Dénkó címűben) a gótikus romantika fenyegető és titokzatos térképzeteit a gyermekkori emlékezet megszelídítő, nosztalgikus nézőpontjából alkotja újra. A romantika számára a gyermekkor a képzelet és a világra való rácsodálkozás kitüntetett időszaka. Áprily ezt a gyermekszemléletet eleveníti fel, amikor az erdélyi tájhoz kapcsolódó emlékeket a székely mondavilág képeivel és egy ezekből szőtt beavatási mítosszal kapcsolja össze. Előadásomban a gótikus tér és a romantikus gyermekkonstrukció kapcsolatát e rétegzett mesei-narrációs technikák, valamint a hangzósság poétikai megoldásainak előterében vizsgálom. 

Áprily Álom egy könyvtárról című esszé- és tanulmánygyűjteménye nemcsak konkrét költői életművek formálódását tárgyalja, de a költészet és a szóművészetek működésmódjának általános érvényű tendenciáira is rávilágít. Előadásomban elsődlegesen a kötet elvontabb, rendszerező igénnyel fellépő tanulmányaira (A produktív fájdalom, A versírásról) koncentrálok majd, s csak másodlagosan építek Áprily speciálisabb, konkrétabb tartalmú esszéinek (Decemberi vallomás, Így kezdődött, A vén cigány műhelyéből) megállapításaira. Két nagyobb tematikai csomópontot érintek: egyfelől felvázolom az írásokból kibontakozó formafogalmat és az ehhez kapcsolódó magsorkoncepciót, másfelől bemutatom a művészi alkotótevékenység Áprily-féle – a művészetnek mint fájdalom- és melankólia-transzformációnak az – értelmezését, mindezt a korszak – Áprily által hivatkozott – szellemi (esztétikai és művészetpszichológiai) hátterének kontextusában. 

„Gazdagok vagyunk: van Áprilynk!” Molter Károly kritikus, író, szerkesztő, Áprily (Jékely) Lajos kollégája és barátja gondolatának értelmezésével közelíthetünk a költő sokszínű, impresszionista szövegvilágához, amelynek versbeszélőjét az erdélyi táj, a természet, az állat- és növényvilág csodálójaként ismerhetjük meg. Előadásomban arra keresem a választ, hogyan dolgozhatjuk föl a tanórákon Áprily verseit a szoros szövegolvasás és a drámapedagógia eszközeinek segítségével. 
Feltételezhető, hogy a diákok sokféle választ adnak majd a „miért vagyunk gazdagok, ha van Áprilynk?” kérdésre, s arra, ki is az a „mi”. Az órák során az is kiderülhet, miben áll ez a gazdagság: a verseket olvasva és illusztrálva, a drámajátékban megelevenítve elénk tárulnak a költő kincsei, melyek hatással vannak a befogadóra, hiszen olyan kérdésekről gondolkodhatunk, mint a szépség, az álom, a hit, a tartás, a szeretet, a hűség, az emberi közösség vagy a hazához való viszonyulás.