Gyógyítás és irodalom – IM-konferencia

Az előadás azt vizsgálja, miként van jelen a gyógyítás nyelve a római költészetben, és az hogyan élesedik ki Lucanus eposzának – Dantéra és Goethére is jelentős hatást gyakorló – Erichtho-jelenetében. Kiindulópontként röviden áttekintem, hogy a római költők milyen következetesen élnek az orvosi diskurzus elemeivel: a seb és tisztítás, a gyógyszer és méreg, a beavatkozás és diagnózis fogalmaival. Ezt követően arra fókuszálok, hogy Lucanus Bellum civile című eposzának hatodik énekében ez a nyelv milyen radikális formát ölt: Erichtho nem pusztán boszorkány, hanem – ahogyan Gabriel A. F. Silva kimutatta – a medicina és a mágia határán mozgó „orvos-figura”, aki egy halott katonát ideiglenesen „életre kelt”, majd hasonló professzionalizmussal visszaad a halálnak. A feltámasztott test instabil, rángatózó, végül újra elnémuló állapota az előadás értelmezésében a polgárháború tépte római állam testének allegóriájaként olvasható: a diagnózis pontos, a gyógyító beavatkozás azonban csak időleges lehet.

A 15–16. századbeli gyógyítással kapcsolatos elképzelésekbe – egyebek mellett – Bornemisza Péter írásai is bepillantást engednek. Ördögi kísértetek (1578) című munkájában ehhez kapcsolódó (csúz, fejfájás, ficam, torokgyík, kelevény, hasfájás, giliszta és igézet elleni) „bájoló imádságok” (ráolvasások) szövegeit is közölte Tardoskeddi Szerencse Benedekné nyomán. Ezt az anyagot az irodalomtörténészek (így Szilády Áron) és az etnológusok (főként Szendrey Zsigmond) egyaránt vizsgálták, elsősorban tipológiai elemeiket és forrásaikat középpontba állítva. Tervezett előadásomban ezekből kiindulva, Bornemisza írásai mentén a gyógyítást célzó szövegek retorikai, illetve dramaturgiai elemeit vizsgálom, mivel műfaji átjárhatóságuk és sokszínűségük (főként például epikolírikus jellegük révén) ezt lehetővé teszik.

A 16. századtól kezdve napjainkban is működik szerte a világon a Betegápoló Irgalmasrend, amelynek tagjai kórházakat és patikákat tartanak fenn. A rend alapítója, Istenes Szent János, a saját bőrén tapasztalta meg, milyen kegyetlen bánásmódban, gyakran verésben részesítik az őrülteket, a pszichés betegségben szenvedőket. Ezért az Irgalmasrend kórházaiban – korukat jóval megelőzve – nem alkalmaztak testi fenyítést, hanem jóságosan bántak a gyengeelméjűekkel. Az előadás egri és grazi példák, korabeli ábrázolások és leírások segítségével mutatja be, milyen volt egy kórház, egy betegszoba a 18. században, hogyan éltek és dolgoztak a szerzetesek. Az irgalmasokhoz köthető műalkotásokon gyakran ábrázolták a rendalapítót és Rafael arkangyalt, a rend pártfogóját, aki a betegek védőszentje is. Mindkettőjükhöz naponta imádkoznak az irgalmas szerzetesek.

Az előadás Szerdahely György Alajos (1740–1808), az első magyarországi esztétikaprofesszor latin nyelvű költészetének egy sajátos tematikai rétegét, a fájdalom, betegség és gyógyítás motívumait vizsgálja. Kiindulópontja az a megfigyelés, miszerint a 18. századi magyar nyelvű lírában a medikai tapasztalat poétikai tematizálása csak igen érintőlegesen jelenik meg, aminek hátterében részben nyelvi és diszkurzív korlátok állhatnak. Ezzel szemben a korabeli magyarországi latin nyelvű irodalom kifejezetten gazdag a test, a betegség és az orvostudomány költői feldolgozásában. Az előadás Szerdahely vonatkozó verseinek elemzésén keresztül azt kívánja bemutatni, hogy a fájdalom, gyógyítás, gyógyulás szervesen kapcsolódik esztétikai és antropológiai emberképéhez. E motívumok egyszerre teszik lehetővé a személyes testi tapasztalat és a felvilágosodás kori tudományos megismerés költői reflexióját. Rámutat arra is, hogy a 18. századi magyar kultúra számos fontos tematikája, így a gyógyítás elsősorban nem a magyar, hanem a latin nyelv közvetítésével vált esztétikailag magas szinten ábrázolhatóvá, ami szükségessé teszi a korszak többnyelvű irodalmi kultúrájának újrafelfedezését és újragondolását.

A 19. század folyamán az állati magnetizmus, vagyis az eleven testek magnetikus energiájának koncepciója egyaránt megjelent az orvoslás, a szórakoztatás és a spiritizmus gyakorlataiban. Az emberi test fizikai határainak csodaszerű átalakulását prezentáló magnetizőrök egész Európában ismert demonstrátorokká és gyógyítókká váltak. Előadásom egyik kiindulópontja az, hogy a magnetizmus, számos diszciplínán és kulturális regiszteren átívelve, elsősorban látványos performatív gyakorlatként fejtett ki jelentős hatást, amit több magyar író is megörökített. Célom annak vizsgálata, hogy a magnetizmus gyógyító technikaként miként terjedt az orvoslás különféle területein az 1840-es és 1870-es évek során Pest-Budán. Ennek megfelelően olyan tudásaktorok performatív gyakorlatait és egymásra kifejtett hatását elemzem, mint Szapáry Ferenc, az első pesti magnetikus klinika létrehozója, Gárdos János, az egyik legsikeresebb pesti magnetizőr, és Vay Adelma, a spiritizmus hazai intézményesülésének egyik fő képviselője.  

Előadásomban a 20. századi magyar irodalom orvosírói közül két fontos alkotót emelek ki: Csáth Gézát és Németh Lászlót. A Nyugat folyóirathoz is köthető szerzőknek olyan szövegeit veszem szemügyre, amelyekben orvosi témákról, illetve a (természet)tudomány és a művészet/filozófia kapcsolatáról szólnak. Csáthnak főleg a lapokban megjelent esszéit és tárcáit tárgyalom, Némethnek pedig olyan írásait, mint a Levelek a hipertóniáról, az Orvostörténet és szellemtudomány, az Emberi változatok és tudomány vagy az Egy iskolaorvos naplójából. Az elemzések során nem hagyom figyelmen kívül az életrajzi, filológiai és az eszmetörténeti aspektusokat sem, illetve a két életmű találkozási pontjaira ugyancsak fókuszálok (utalván az elmebetegségekkel kapcsolatos eszmefuttatásokra), különös tekintettel Németh portréjára elődjéről, amelyben Csáth újrafelfedezését szorgalmazza. Végül kiemelem azokat az önreflektív megnyilvánulásokat, ahol a választott alkotók saját praxisuk/tanulmányaik, valamint írói/művészi létmódjuk és gyakorlatuk együtteséről beszélnek, azaz: az orvosi hivatás során szerzett tapasztalatnak és látásmódnak az irodalmi működést megtermékenyítő hatásáról vallanak. 

„Nem a mese gyógyít, hanem az a világkép és gondolkodásmód, amibe a mese bekapcsol” – így válaszolt Boldizsár Ildikó, a Metamorphoses Meseterápiás Módszer alapítója arra a közkeletű kérdésre, hogy gyógyítanak-e a mesék. Előadásomban Illés Endre Szávitri című meséjének értelmezésén keresztül vizsgálom a történetek általi gyógyítás és gyógyulás sokféle rétegét. A mesében először is maga az élettörténet jelenik meg úgy, mint sorsfordító spirituális utazás, amelynek során a hősnő keresés- és fejlődéstörténete egy szerelmi- és megváltástörténet gyógyító folyamatában teljesedik ki. Útja során először remetékkel találkozik, akik példázatokkal tanítják saját „meséje” megértésére. Miután pedig sorsa összekapcsolódik keresett és megtalált férfi sorsával, a férfi és családja tragikus „meséje” is tanítójává lesz. A történet végén a hősnő, Szávitri maga lesz gyógyítóvá, aki nemcsak szerelme életét fordítja vissza a halál kapujából, hanem kettejük családi rendszerének sebeit is orvosolja. De nem a maga erejével gyógyít, hanem isteni dimenzióval való összekapcsolódás révén – akárcsak maguk a mesék.  

Előadásomban Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül (1936) és Szilasi László Luther kutyái (2018) című regényeit állítom párhuzamba. A két mű dialógusa egyrészt közös témájukból – egy agydaganat kialakulásának, a koponyaműtétnek és a felépülés korai szakaszának elbeszéléséből –, másrészt motivikus, narratív és szerkezeti analógiákból fakad. A beteg, fájó és gyógyuló test ezen irodalmi reprezentációit – az említett sajátosságok számbavételén túl – a regények egyéb intertextuális kapcsolódásai, az (ön)irónia alakzata, valamint az orvosi és orvostechnikai diskurzusok nyelvi különvalósága, illetve poetizálódásuk mintázatai szempontjából is vizsgálom. 

Székely Évára elsősorban olimpiai bajnok úszóként emlékezünk, aki 1952-ben Helsinkiben ért a csúcsra, s rendhagyó technikájával „Pillangókisasszonyként” szerzett magának nemzetközi hírnevet. Ugyanakkor azon sportolók közé tartozott, akik mindenkor tudatosan reflektáltak önmagukra, ezzel ő is egzisztenciális jelentőséget adott tevékenységének, az úszásnak. Ennek eklatáns megnyilvánulása első könyve, a Sírni csak a győztesnek szabad! (Magvető, Budapest, 1981), amelynek alapvetően mind életrajzi és dokumentumértéke, mind szépirodalmi dimenziója kerülhetett mindeddig előtérbe. Ez utóbbinak sincs híján, amit megdöbbentő erejű lélekrajza, plasztikus kifejezésmódja, ritmusérzéke is bizonyít, amellett, hogy a civilben gyógyszerészként működő szerző nemcsak saját sportágára, de magára az írásra is terápiaként tekint. „Le kell írnom”, ismétli számos alkalommal a bevezetőben, ami hosszú pályafutása alatt, versenyzőként, edzőként és magánemberként megtörtént vele, mert az írás segíthet feldolgozni sikert és kudarcot is. Az előadás e gyógyító folyamatra és irodalmi vetületeire koncentrál.  

A betegség – mind a fizikai, mind a mentális – kerülendő témának érzékelhető a kortárs magyar gyerek- és ifjúsági prózában. Ez talán nem független a szocializmus korszakának normatív, moralizáló és didaktikus irodalomszemléletétől, amely többek között „pesszimistának” bélyegezte a nehéz élethelyzetet taglaló, vagy árnyalt kimenetelű szövegeket. Így az intézményi cenzúra és az alkotói öncenzúra kiépülésével hosszú időre lefojtotta a szövegalkotási kísérletezést, a témák sokszínűségét. A rendszerváltással elindult a fiatalabb szülő-nemzedékek lassú kulturális emancipációja, kibontakoztak témakísérletek, valamint a mesekönyvek nyelvi és illusztratív befogadását segítő diskurzusok. Azonban a pedagógusképzés hagyományai, de még a piaci folyamatok is lassabban mozdulnak, mint a művészet fórumai: a betegség-tematikák egyelőre még tabunak számítanak. Mindezért lehet érdekes a kivételek megtalálása. Előadásomban a fizikai betegséget és gyógyulást fókuszba helyező különböző műfajú prózakötetek (Kiss Judit Ágnes: Zsálya és a mélyvölgyi utazás, Német Orsolya: A mesemondó, Regős Mátyás: Lóri és a kihalt állatok) narratív–retorikai megoldásait ajánlom a hallgatóság figyelmébe. 

Terék Anna Háttal a napnak című kötete nem csak azért figyelemreméltó, mert színre viszi a testben hordozott gyásztapasztalatot, és egy sajátos poétikáját teremti meg a gyászról való beszédmódnak. A kötet komplexitása abban is rejlik, hogy a halál eseményén túl olyan gyermekkori traumák is rögzítésre kerülnek, amelyek formálják a megszólaló lírai hangot – legyen szó a délszláv háborús tapasztalatokról, vagy az apa alkoholizmusáról. Mindezt olyan nyelven, amely a testet a középpontba helyezve, a lírai és narratív elemeket keverve oszcillál a múlt és a jelen között – egyszerre sugallva a trauma állandóság-jellegét, jelenre kihatását, ugyanakkor a majdani feloldás és a gyógyulás lehetőségét is. Előadásomban A napfényre vissza című szöveg elemzésével kívánom bemutatni Terék poétikájának gyász- és traumanyelvezetét a Háttal a napnak kötet és a traumairodalom terápiás hatásának kontextusában. 

Az előadás a mentális zavarok irodalmi reprezentációit mutatja be angol nyelvű művekben, különös tekintettel azokra a női szerzők által írt szövegekre (regényekre és memoárokra), amelyek pszichiátriai intézményekben játszódnak. Az elemzett alkotások – Sylvia Plath Az üvegbura, Joanne Greenberg Nem ígértem rózsakertet, Susanna Kaysen Girl, Interrupted és Elizabeth Wurtzel Prozac-ország című művei – különböző mentális állapotokat tematizálnak, például depressziót, pszichotikus epizódokat, borderline személyiségzavart, valamint identitáskrízissel járó élethelyzeteket. Az előadás azt vizsgálja, miként tükrözi a fragmentált narráció, az instabil nézőpont és a metaforikus beszédmód a pszichés szétesés szubjektív tapasztalatát. A választott írások elbeszélői olyan nők, akik a társadalmi normák szemszögéből patologizáltak: viselkedésük szokatlan, nyelvhasználatuk töredezett, gondolkodásmódjuk gyakran logikátlan vagy felkavaró. E megnyilvánulások nem pusztán a nők lelki zavarainak tünetei, hanem olyan jelzések, amelyek révén a hősnők megpróbálják kifejezni saját élményeiket a női testről, a társadalmi elvárásokról vagy a pszichiátriai kezelésekről. 

Egyre több (auto)patográfiás szöveg keletkezik, gyermekkönyvek is foglalkoznak a betegség és a halál témájával, s kevésbé tabu immár a demencia is. Bepillantást nyújt a lefolyásába regényével például Alnni Ernaux, Avni Doshi, vagy épp Farkas Mária, Szűcs Teri.  Az előadás egyrészt Szűcs Visszatért hozzám az emlékezet főcímű kötetével foglalkozik, másrészt néhány olyan kortárs verset emel ki, amelyek megjelenítik a beszéd roncsolódását, az emlékek és az íráskészség elvesztését, a helyükre lépő álelemeket, a „nyálkás, súlyos szürkeséget” (Polgár Anikó), és az akaratot, amely már „nem teremt semmit” (Deres Kornélia).
„Hol demencia van / Ott demencia van // Nemcsak a demensben: Benned is meg bennem.” – írja Kemény István. A hazai lakosság tíz százalékát érintő, kognitív funkciók hanyatlásával járó tüneteggyüttes immár (Cindy Patton fogalmával) „kulturális metafora”,  az azt megjelenítő szövegek pedig a széteső valóság értelmezhetővé tételének kísérletei, olyan narratívák, nyelvi konstrukciók  amelyeken keresztül saját megértésünk is megképződhet egy olyan témában, amelyhez racionális és/vagy tapasztalati úton talán nincs hozzáférésünk.