Az Irodalmi Magazin Kisfaludy Sándor-konferenciája

Mindig izgalmas kérdés, hogy egy-egy író, költő életművét miként fogadják be a pályatársak. Az előadás azt a kérdést vizsgálja, hogy Kisfaludy Sándor művészete hol helyezkedik el korának költészetében. A merész képalkotás, a zeugma, a hipotipózis vagy a hiperbola retorikai eszközeivel dolgozó poétika nem társtalan és nem is hatástalan a korszakban.
Tetten érhetők hasonló törekvések Csokonai Vitéz Mihálynál vagy Berzsenyi Dánielnél is, s Kisfaludy poézise vissza is hatott kortársaira. Ugyanakkor e viszony ellentmondásos is: a nagy művész személye körül turbulens viták bontakoztak ki a 19. század elején. Kisfaludy mindenki által olvasott Himfy-verseire Csokonai a Lilla-versekkel válaszol, s kritikája egyszerre etikai és poétikai; a dunántúli költők teljesítményén fanyalgó Kazinczy Ferenccel szemben Berzsenyi Dániel elragadtatással kiált fel: „Oh, énekelj még nemzetednek: / Mézajakad dalait kivánja.” Az előadás azt járja körül, hogy mi eredményezte ezt az ellentmondásos viszonyt a korszak nagy alkotói között. 

A Kazinczy Ferenc által ortológusnak tartott Kisfaludy Sándor nem tartozik a hazai nyelvújítás vezéregyéniségei közé, neve mégsem ismeretlen a 19. században zajló, a nyelv fejlesztésére irányuló folyamatokban. Ő maga ugyan nem volt a nyelvújítás ellensége, de ahogy sokan mások is, bizonyos hasonlóságaik ellenére, Kazinczy Ferenctől eltérő módon képzelte el a nyelv korabeli állapotának a fejlesztését.
Az időszak rendkívül összetett nyelvstratégiai–nyelvtervezési folyamataiban a polarizáltságtól maga sem volt mentes, a nyelvi kérdésekhez, a nyelv kiműveléséhez való viszonyát az új szavak megalkotásán túl különféle értekezéseiben, dolgozataiban fejtette ki, melyek a tiszti szótári mozgalmakhoz, a recenzióírásról vallott nézeteihez, az Eredeti Magyar Játékszín című kötet készüléséhez és az 1825-ös országgyűléshez köthetők. Az irodalmi nyilvánosságban zajló vitája Kazinczy Ferenccel nyelvújítással kapcsolatos kérdéseket is érint.   

Kisfaludy Sándor az 1809-es ötödik koalíciós háború idején Zala megye inszurgens őrnagyaként, majd József nádor különféle írnoki és propagandafeladatokért felelős szárnysegédjeként szolgált.
Még 1808 telén a nádor, az inszurrekció főparancsnokának felkérésére kezdte el írni egy majdani felkelés esetére a magyar nemességhez intézett félhivatalos röpiratát, amely 1809 tavaszán Hazafiúi Szózat címmel jelent meg magyarul, de Schedius Lajos fordításában németül is napvilágot látott. A kis kötet a kései rendiség nemesi–nemzeti ideológiájának sajátos szempontú, normatív összegzésévé vált, amely a korabeli nemesi történelemszemlélet praktikus összefoglalását is nyújtja.
Kisfaludy egyéb írnoki feladatokat is végzett a nádor számára: több hivatalos kiáltványt is készített, sőt, a háborút követően a főherceg számára saját tapasztalatai és katonai iratok alapján megírta a felkelés „őszinte” történetét is.
Az előadás arra vállalkozik, hogy bemutassa a Hazafiúi Szózatban, illetve Kisfaludy kisebb munkáiban körvonalazódó történelemszemléletet, politikai és társadalmi nézeteket, különös tekintettel a magyar rendi nemzetről és a nemességről alkotott képre. 

A 19. század elején pár év különbséggel két olyan verseskötet jelent meg, amelyek a szerelemről való beszéd eladdig nem tapasztalt távlatait, lehetőségeit tárták az olvasók elé. Szerelemről, szerelmi vágyról és boldogságkeresésről ezek előtt így még nem beszéltek magyar nyelven a líra világában. Kisfaludy Sándor Himfy’ szerelmei című műve, illetve Csokonai Vitéz Mihály Lilla című érzékeny dalciklusa sok évre meghatározó, népszerű olvasmányokká lettek, hivatkozási alappá és viszonyítási ponttá válva a hatástörténeti fejleményekben is.
Csokonainak a már 1803-ban készen álló, ám csak 1805-ben megjelenő Lilla-kötete olvassa magát az 1801-es Himfy-kiadványt is. Az előadás a hasonlóságok és különbségek jelentésszervező kölcsönhatására kíván fókuszálni e két sikermű vonatkozásában. Két rivalizáló versbeszédre, esztétikai beszédeseményre kíváncsi tehát, olyan alapvető jelentőségű lírai teljesítményekként gondolkodva róluk, amelyek egyaránt énekköltészet és szövegkultúra határmezsgyéjén születtek, illetve ugyanúgy történetelvű, markánsan hatáskeltő költészetet működtetnek.   

A magyar irodalmi emlékezet Csokonai Vitéz Mihályhoz köti a tihanyi ekhó megverselését. Ám nem ő volt az egyetlen, vele nagyjából egy időben a fiatal katonatiszt, Kisfaludy Sándor is költői témaként dolgozta fel a félsziget visszhangját, megelőlegezve ezzel későbbi Balaton-felvidéki regéit. A költemény azonban nem vált szerves részévé a Kisfaludy-szövegvilágnak, csak 1938-ban jelent meg Pais Károlynak köszönhetően, ám ekkor már nem keltett visszhangot sem a szakmai körökben, sem a nagyközönség részéről.
A „románc” műfajmegjelöléssel ellátott szöveg azonban több tanulságot is tartogat, s bepillantást enged abba a folyamatba, ahogy a több országot bejáró, folyamatosan művelődő fiatalember fokozatosan költővé érett. Az előadásban A’ Tihanyi Echó című költeményt és kontextusait Kisfaludy korabeli művei, idézetes könyvei és könyvtára alapján vizsgálom. 

Szemere Pál 1850-es évekbeli etimológiai fejtegetése szerint az andalog szóval „az életnyelv, jelesűl a népdal, azt jegyzi meg, hogy: ki izegmozog, furulyál, billeg ballag, meg-meg áll. […] Régibb fordítóinknál, s az időben Kazinczy Ferencnél is a schwärmt szó tolmácsolására használva találjuk. Később azon lélekállapotot jelentette, mit előbbi költészünk (Berzsenyi Dániel) így zengett el: Mely kellemes, mely andalító Gondolatokra vezettek.” 
Szemere tehát jelentéstani változást rögzít a szó használata során. A német kifejezés, a Schwärmerei a vallási kontextusból a 18. században került át az orvosi, politikai, morálfilozófiai, esztétikai és pszichológiai diskurzusba, jelentése döntően negatív volt. E „szitokszó” jelleg érzékelhető a rajongás (jórészt vallási analógiára épülő) politikai használatában.
Kisfaludy Sándor műveiben visszatérő kifejezés az andalgás, amely elsősorban az esztétikai és pszichológiai diskurzus részeként értelmezhető. Az előadás eszmetörténeti szempontból vizsgálja, hogy milyen kapcsolatban van egymással a szerelem és az andalgás, illetve bekerül-e (és ha nem, akkor miért) A kesergő szerelem és A boldog szerelem az elkerülendő, a rajongást tápláló olvasmányok közé.

Kisfaludy Sándor 1809 márciusa és 1810 áprilisa között, egy esztendeig szolgált a Napóleon ellen összehívott inszurrekció, azaz a nemesi felkelés kötelékében. Mint tapasztalt katona vonult be a Zala vármegyei nemességgel, majd került József nádor táborkarába. Ezen egy esztendő alatt folyamatosan leveleztek egymással a feleségével.
Szegedy Róza Sümegen élt ugyan, de a hadi helyzet változásai miatt maga is többször változtatta ideiglenes lakhelyét. Levelezésük több szinten jeleníti meg korukat. A hadi fejlemények, az európai politika hírei, a nemesi sereg eseményei mellett meghatározóan vannak jelen a magánélet történései, azaz a személyes sorsuk, életmódjuk, a vagyoni helyzetük bizonytalanságai, kiszolgáltatottságuk krónikája. Olykor mintha nem is vennék észre, hogy a világtörténelem nagy eseményeinek sodrában vannak, úgy írnak szerelmük, házasságuk, egzisztenciájuk mindennapjairól.

Bár a Kisfaludy Sándor drámai életművét tárgyaló – nem kimondottan vaskos – szakirodalom egyetért abban, hogy A Dárday-ház a szerző legsikerültebb darabja, még így is sok kivetnivalót talál benne. Előadásomban, ha nem is a vígjáték teljes rehabilitálására vállalkozom, de – az eddig felvetett, illetve újonnan felvetendő dramaturgiai szempontok alapján – mérlegre teszem a vele kapcsolatos kifogásokat. Ehhez egyrészt magában a darabban keresek súlypontokat, másrészt a művet igyekszem az egykorú magyar vígjáték-irodalom nagyobb összefüggésrendszerében vizsgálni.
Császár Elemér rövid elemzése megpendíti a népszerűbb drámaíró-testvér, Kisfaludy Károly Kérők című vígjátékával kínálkozó egybevetést, Bitzó Sarolta pedig egy említés erejéig Bessenyei György hatására is utal.  Úgy hiszem, egy részletes, és a komparatív szempontot is az eddigieknél alaposabban érvényesítő elemzés rámutathat a vígjáték kellőképpen nem méltányolt erényeire, rákérdezhet Kisfaludy Sándor saját világához fűződő viszonyának esetleges ellentmondásosságára, és így A Dárday-házat méltóbb helyre emelheti a 19. századi magyar vígjátéktörténet diskurzusában. 

Az előadás célja Kisfaludy Sándor kultuszának és vizuális emlékezetének bemutatása a 19–20. századi magyar képzőművészet eszközeivel. Középpontjában a Magyar Nemzeti Galéria festészeti, grafikai és szobrászati gyűjteményeiben őrzött, Kisfaludyhoz kapcsolódó alkotások állnak: a romantikus nemzeti hagyományt formáló portrék, a történeti és irodalmi tárgyú ábrázolások, valamint a műveihez készült illusztrációk. Külön figyelmet kapnak Blaschke János (1770–1833) grafikai illusztrációi, amelyek a 19. század elejének irodalmi vizualitását példázzák.
Az előadás kitér továbbá a köztéri szobrokra és domborművekre, amelyek Kisfaludy alakját a Balaton-felvidék táji–kulturális emlékezetének részévé tették, valamint arra, miként járulnak hozzá a regionális identitás és a nemzeti irodalmi kánon vizuális reprezentációjához. A bemutatott művek és helyszínek révén feltárul a költő alakjának és életművének képi megőrzése és folyamatos újraértelmezése a 19. század közepétől napjainkig. 

Talán kevésbé közismert, hogy Kisfaludy Sándor nemcsak lelkes amatőr muzsikus (kortársai szerint remek hegedűjátékos) volt, hanem maga is foglalkozott zeneszerzéssel. Legismertebb, A magyar nemesi felkelősereg indulója című művét a mai napig játsszák, modern felvételei is elérhetők. Ennek ellenére Kisfaludy Sándor (részben öccsével, Károllyal ellentétben) mégsem tartozik a gyakran megzenésített magyar költők közé.
A versei nyomán született művek komponistái között a Kardos Istvánhoz és Kalmár Lászlóhoz hasonlóan kevésbé ismert nevek mellett olyan szerzőket is találunk, mint Farkas Ferenc vagy Kodály Zoltán, figyelemre méltó azonban, hogy egy-két kivételtől eltekintve szinte valamennyi darab a zongorakíséretes dal műfajához, vagyis egy a német romantikából örökölt műformához tartozik. Előadásomban azt a kérdést járom körül, hogy vajon a zeneszerzők számára Kisfaludy szövegei alkalmat biztosítottak-e a zenetörténetben kulcsfontosságú romantikus hagyományra irányuló reflexióra – és ha igen, hogyan és milyen módon használják a zeneművek a szövegeket erre a célra.