Csokonai-konferencia az Irodalmi Magazinnal

A megadott cím Csokonai pályájának alakulástörténete szempontjából értelmezhető: leírható általa, hogy a debreceni kollégiumi években kialakult vidám természetű poéta életprogramja hogyan alakult át a vándorlások után Debrecenbe hazatérő költő munkásságában a bölcs poéta szemléletmódjává. Az e szempontból megrajzolható alakulástörténet a Csokonai-kutatások újabb eredményei fényében több vonatkozásban árnyalhatóvá vált, az esszé-előadás e pontosításokra is vállalkozni kíván. 

Csokonainak és költészetének debreceni fogadtatását egymásnak ellentmondó szempontok határozták meg. A debreceniek egyrészt a mindennapoktól távolélő poétaként tekintettek rá, másrészt jól emlékeztek Csokonaira mint emberre (hibáival és gyengeségeivel együtt), harmadrészt széles körben terjedt el a költő romantizált, dalos kedvű, vidám és titokzatos, garabonciás alakja, amin népszerű kultusza alapult. A költő alakja és művei elfogadásának ezen elemeit az az erőtér rendezte el, melyben akörül folyt a vita, hogy Csokonai Debrecen által vagy ellenében lett-e nagy költővé, s önálló költői világa összeegyeztethető-e a város értelmiségének szellemiségével.

Csokonai Vitéz Mihály halála után másfél évvel, 1806 augusztusában jelent meg a Hazai Tudósításokban Kazinczy Ferenc Csokonai sírköve című cikke, innentől számítjuk az úgynevezett Árkádia-per kirobbanását, amely az első nyilvánosság előtt lefolytatott pennaháborúként, ízlésvitaként (jelenkori viszonyaink között a kultúrharc fogalmának megfeleltetve) került be irodalmunk történetébe. Kazinczy erdélyi barátjának, Cserey Farkasnak ötletétől vezérelve Debrecenben, Csokonai lakhelyénél egy emlékmű felállítását szorgalmazta, amelynek anyagi hátterét közadakozásból szándékozták megvalósítani. Mind a terv, vagyis egy költőnek állítandó emlék, mind annak megvalósítási módja úttörő volt, hiszen Magyarországon addig még csak egyetlen költőnek, a svájci Salamon Gessnernek állítottak emléket, azt is egy kastély kertjében: Körmenden, Batthyány II. Lajos herceg jóvoltából. A Csokonai-emlékmű ötlete, elhelyezése, felirata a debreceni értelmiség ellenállásba ütközött. A költőnek állítandó köztéri emlékmű körül kirobbanó vita szerteágazó tematikájúvá duzzadt, egyszerre érintette a nyelv, az ízlés és a hagyomány kérdéseit, de mellette megjelentek benne az emlékezés és a kultusz kontextusai is. 

1954 februárjában a Felsőoktatási Szemle adott hírt a döntésről, miszerint „Petőfi, Ady, József Attila […] mellett […] biztosítani kell egész haladó irodalmi örökségünk: például Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty […] oktatását”. E Csokonainak adományozott kanonikus pozícióval az MDP Központi Vezetősége az életműre való emlékezés mellett határozta el magát. Csokonai ma a magyar irodalmi kánon megingathatatlan tényezőjének tűnik. Mivel azonban az emlékezés szelekció eredménye, mindig felejtés is. Vajon ma mire kívánunk emlékezni az életműből?  Bár az nem csak a nyomtatott kultúra vagy az általa uralt intézményeken keresztül terjedhet, a 2020-as, új Nemzeti alaptanterv és a hozzá illeszkedő tartalmi szabályozók (kerettantervek) a kollektív emlékezet kulturális artefaktumaként támpontot adhatnak e kérdés megválaszolásához. Akárcsak a tankönyvjegyzéken szereplő, a társadalomnak alapvető viszonyítást jelentő irodalomkönyvek Csokonai-értelmezése(i), melyek esetében a közvetített Csokonai-képet nem kizárólag az absztrakt tankönyvi szövegben keressük. 

Csokonai verseinek egy részét már a kortársak is közköltészetként olvasták, énekelték, másolták. Ennek egyik oka, hogy sok alkotás mögött, ihlető vagy mintaadó módon közköltészeti szövegek bújnak meg, emiatt szókincsük, versformájuk, dallamuk gyakran a debreceni diákirodalommal rokon. Csokonai tudatosan játszott ezzel a „belesimító” technikával, s nem meglepő, hogy saját munkái némelyikét is így kezelte a későbbi közönség. A népszerűség átkaként is felfogható, de inkább úgy tekintsük: egy fiatal magyar költő az őt körülvevő hagyománnyal, közösségi tudással is párbeszédet folytat a szavak, műfajok, versformák szintjén – az elfogadás érdekében, de néha puszta szórakozásból, néha pedig ironikusan (például a Cultura és a Karnyóné betétdalai esetében). Az előadás e költői játékokból ad ízelítőt, az ismert és kevésbé ismert közköltészeti minták áttekintésével. 

Az előadás Csokonai Vitéz Mihály híres Lilla-ciklusának értelmezésére vállalkozik, különös tekintettel a verscsoportot összefogó név jelentésképző szerepére. Többek között olyan kérdések megválaszolására vállalkozik, hogy honnan ered és mi a jelentősége a Lilla névnek a költeményekben, valóban a Csokonai szerelmeként számontartott Vajda Julianna áll-e a versciklus hátterében, illetve milyen irodalmi minták álltak rendelkezésre a költő számára a szövegcsoport megalkotásakor.

Az irodalomtörténeti hagyomány az érzékenység vagy a szentimentalizmus megjelenését Csokonai költészetében rendre a költő életében bekövetkezett kudarcokhoz, csalódásokhoz köti, s benne a vidám természetű poéta programjától való eltávolodást látja. Az érzékenységgel foglalkozó újabb munkák ugyanakkor a 18. század végén hódító irodalom- és kultúrtörténeti tendenciát mind határozottabban egy új, altruista, társias embereszmény megfogalmazódásához kötik. Előadásomban azzal a kérdéssel foglalkozom, hogy az így értett érzékeny ember alakja milyen módon jelenik meg Csokonai költészetében, s hogy e tematika milyen poétikai sajátosságokkal, innovációkkal párosul.

Kutatások igazolták, hogy Csokonai Vitéz Mihály nem tartotta sokra saját drámaírói tevékenységét: olykor még kéziratainak tisztázására sem fordított gondot, s legismertebb színművét – a máig színpadon lévő Karnyónét – fel sem vette kiadandó műveinek listájára. Mindezek ellenére színműveiben nemcsak a szerző költői tehetsége mutatkozik meg, hanem drámaírói vénája is: Csokonai darabjai kiforrottak, kiérleltek – sőt, dramaturgiai megoldásai és színpadi ötletei is igen jelentősek. A sors különös játéka, hogy drámáiból (több, mint száz évvel később) színháztörténeti jelentőségű – nemzetközi sikert is arató – színpadi és filmes adaptációk készültek.

Csokonai lírájának tematikus, műfaji és verstani heterogenitása közismert. E sokoldalúság hátterében egyrészt az őt ért különböző kulturális és műveltségi hatások állnak, másrészt alkotói személyiségének érzékenysége, melynek köszönhetően mindezt rendkívüli tehetséggel építette be költészetébe. Csokonait az iskolai nevelés az antik-humanista műveltség mellett a korabeli nyugat-európai irodalmakban és modern eszmerendszerekben, illetve formákban is jártassá tette, a kollégiumi kultúra hivatalos része a liturgikus énekismeretet, kevésbé hivatalos diákélete pedig a populáris, közköltészeti tematika és verselési mód ismeretét biztosította számára. A költő reprezentációs alkalmaknak köszönhetően – természetesen a korabeli legdivatosabb és legmodernebb formában, énekelt kantátaként – a poézis alkalmatosságbeli funkcióit is művelte. Tudvalévő, hogy a 18–19. századforduló versújításának egyik inspirációs forrása, illetve „mankója” a modern-metrikus nyugat-európai dallamok felhasználása volt. Csokonai vers- és formaművészete ezzel összefüggésben erőteljes muzikalitásának volt köszönhető, melynek fejlődése és változása a fennmaradt kottáknak köszönhetően ma már jól rekonstruálható. 

Az előadás azt mutatja be, hogy Csokonai verseskötete, a Lilla. Érzékeny dalok három könyvben (1805) miért számít a maga kötetrendjével szubverzív, rendbontó jelenségnek a magyar klasszika időszakában, és hogy mindez miért tekinthető műfaj- és olvasástörténeti szempontból is jelentős eseménynek az egykorú versgyűjtemények között. Ennek kapcsán azokat az olvasási lehetőségeket vizsgálja, amelyeket a mintaszerzői-szerkesztői eljárás a kötet peritextusai, illetve a szövegek egésze (azaz a verseskötet belső rendje) révén felkínál, láthatóvá téve azt, ahogyan a kötet poétai románként olvastatni kívánja magát, és persze vetélytársát, Kisfaludy Sándor Himfyjét. Az előadás szeretne rámutatni arra is, hogy ez a „kétéltű” kötet a cselekményesítés (regényesítés) implikálásával, az olvasói képzelet aktivizálása révén megváltoztatja a lírai szövegek hagyományos olvasásmódját. 

A Csokonai-költészet recepciótörténetének elmúlt negyedszázadát meghatározó kutatási eredmények között azokat tartom a legizgalmasabbaknak, amelyek a művek keletkezésével, formálódásával, át- és újrakomponálásával foglalkoznak. Nemcsak azért, mert betekintést nyújtanak a lírai művek vagy műcsoportok alkotásának folyamatába, hanem azért is, mert értékes információkkal egészíthetik ki a szövegeket alakító költő jellemrajzát. A jellemrajz szó használatakor nem csupán arra a hús-vér költőre gondolok, aki a verseket írja, hanem arra is, akit a költemények átdolgozásának aktusát dokumentáló szövegkorrekciók nyelvi devianciái tesznek láthatóvá. Egy olyan rejtőzködő Csokonairól van itt szó, akit csupán az átírás folyamatának rekonstruálásával pillanthatunk meg. Előadásomban néhány költeményre fókuszálva próbálom megrajzolni e sorok között lappangó poéta töredékes arcképét. 

A vidám természetű poéta programjával fellépő költő életművének éppen ellenkező előjelű alakulástörténete a Csokonai-kutatás egyik alapkérdése. Az elmúlt évtizedek vizsgálatai rámutattak arra, hogy sem élettörténeti okok, sem Csokonai sokirányú alkotói univerzumának gondolati-esztétikai vonatkozásai nem magyarázzák maradéktalanul a folyamatot, amelynek eredményeképpen a boldogság énekeseként induló költő a boldogtalanság poétájaként lett maradandó. Az előadás a programot feltehetőleg motiváló problematika leleplezésével egy olyan olvasati modellt vázol, amely választ adhat az élettervben rejlő potenciál belső felszámolódásának okára.