IM-konferencia Szerb Antal életművéről

Előadásomban arra teszek kísérletet, hogy röviden bemutassam a korai Szerb Antal-novellisztika néhány jellegzetességét. A korpusz ezen szövegcsoportjára eddig kevés figyelmet fordított a szakirodalom, holott sok olyan tendencia feltűnik benne, amely magyarázó erővel bír a későbbi, „érett” művek értelmezésekor. Ez alatt leginkább az esztétizáló modernség olyan irányzataira (például. szimbolizmus, szecesszió) jellemző karakterisztikumokat értem, amelyek például. az Utas és holdvilágban vagy A Pendragon legendában már iróniával kevert nosztalgia tárgyaként jelennek meg.
Állításom szerint ugyanis az életmű gerincét éppen annak a századfordulós (filozófiai értelemben vett) idealizmusnak és „irracionalizmusnak” az elvesztéstapasztalata alkotja, amelyről a szerző esszéformában maga is beszámol a Könyvek és ifjúság elégiájában, és amelyet a vizsgálat tárgyát képező szövegekben még nem érint az irónia.
A Szerb-életmű alakulása így a két világháború közötti korszak azon tendenciáit is tükrözi, amelyek reflektált távolodást jelentenek a századforduló irodalmi és szellemi klímájától.  

A tragikus sorsú Szerb Antal a magyar irodalom legkönnyedebb eleganciájú szerzője. Regényeit szinte az esszé gondolati játékai köré építette, esszéit pedig olyan lendülettel, dinamikával fogalmazta, mintha regényt írna. Sokszor a két leginkább képlékeny műfaj határán mozogva már-már egyéni jellemekkel ruházta fel fogalmait, gondolatait.
A harmincas években, amikor két ikonikus regényét, A Pendragon legendát, illetve az Utas és holdvilágot írta, még behatóbban tanulmányozni kezdte a regény műfaját, és több írásában megjelentek formálódó regényelméletének gondolatai, melynek középpontjában a poétikailag is értelmezhető csoda állt.
Szerb Antal regényírói életművéhez szorosan hozzátartoznak a regényműfaj hátterét, kihívásait feltáró esszéi. Az előadás ezek forrásairól, korabeli regényelméletekhez fűződő kapcsolatairól mutat be egy vázlatos képet a témában már megjelent tanulmányokhoz kapcsolódva, számba véve azt is, miként jelennek meg regényelméletének elemei a saját regényeiben. 

A kilencvenes években a magyar prózairodalmi beszédmód átalakulásával – és a nyomában bekövetkező irodalmi korszakváltással – összhangban és párhuzamosan a magyar irodalomtörténet-írás önreflexiója és kritikai újragondolása is megtörtént. Mindebben szerepet játszott a nyugati irodalomtudomány domináns törekvéseinek begyűrűzése és – fordítások révén – a szélesebb olvasóközönség számára is hozzáférhetővé válása. Gondolhatunk itt elsősorban Jauss, Gadamer, Derrida elméleti munkásságára vagy Frye mítoszkritikai szemléletére. Irodalomtörténeti kurzusok tárgyát képezte (például az Újvidéki Egyetemen szervezett posztgraduális stúdiumokon Bori Imre és Poszler György vezetésével) a magyar irodalomtörténet-írás alakulástendenciáinak összevetése a nyugati gyakorlattal.
Az azóta eltelt több mint három évtized távlata viszont arra nyújt lehetőséget, hogy felmérjük, mennyiben igazolódtak be azok az eredmények, például Szerb Antal és Jauss irodalomszemléletének összevetésében, amelyeket az akkori kutatások felszínre hoztak. Ennek függvényében az előadás arra keresi a választ, miképp alakult át Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című szintézisének kritikai megítélése a jelölt időszak folyamán.  

Egy-egy írói levelezés legnagyobb érdeme a szerző intenzív jelenléte, ami miatt a levelek adott helyzethez köthető önéletírásként is olvashatók, hiszen a levélíró énformálása sok esetben a címzettek függvényében változik. Ráadásul a levelek olyan egodokumentumok, amelyek az életút felderítésén és az életmű szövegszerű megismerésén túl a korszakukról való tudást is elmélyíthetik.
Az előadás azokat az identitásokat mutatja be, amelyeket Szerb Antal mint levélíró alakított ki a címzettekhez (többek között Áprily Lajoshoz, Füst Milánhoz, Juhász Gézához, Komlós Aladárhoz, Paku Imréhez, illetve Tanay Magdához) igazodva – tekintetbe véve a levélhelyzetet és a kapcsolat alakulási fázisát.
Szerb Antal naplójegyzetei hosszú és egyre sötétülő korszakot (1914–1943) fognak át, mégis a személy magántörténetének és a történelmi időszaknak a dokumentálásán túl a minden gesztusában tetten érhető intellektuális önvizsgálat lesz a naplóíró fő jellemvonása. Ez az attitűd a műfajra vonatkozó kérdések feltevését is lehetővé teszi, hiszen a jegyzetek készítésekor önmagát és a naplóírás gyakorlatát is tematizálja. Szerb Antal jegyzeteinek vizsgálata során szükségszerű az összevetés más kortárs írók naplóival. 

Szerb Antalt sokrétű kapcsolat fűzte az itáliai félsziget kultúrájához, amelybe nemcsak a klasszikus római, hanem az ősi kultúrák is éppúgy beletartoztak, mint az a gazdag művelődés, amely a középkori, az újkori vagy a 20. századi Itáliát jellemzi. A közvetlen élményen túl ugyanakkor Szerb esetében nagyon fontos szerepet játszott, hogy baráti körét is főleg olyan fiatal tudósok, írók alkották, akik szintén megkülönböztetett figyelmet szenteltek a félsziget egy-egy korszakának. Az olasz élmény szempontjából természetesen az Utas és holdvilág című regény tekinthető a leginkább központi jelentőségűnek, amelyben a főhős, Mihály városokon át utazva szinte a félsziget egész, több évezredes örökségével szembesül. Előadásomban – Szerb más írásait is segítségül hívva – ezt a komplex élményt kívánom bemutatni, különös figyelmet fordítva az ősi Itáliára és a klasszikus ókorra.

Komparatisztikai vizsgálódásomban a korabeli közép-európai irodalom kontextusában, az esszéregény, a példázatosság és a műfaji jegyek felől olvasom Szerb Antal életművét. A szerző nagy kulturális műveltséganyagra épülő írásai (mindenekelőtt A Pendragon legenda és A királynő nyakéke) Leo Perutz történelmi tárgyú regényeivel mutatnak hasonlóságot a kultúrtörténeti témaválasztás, a multispektrális ábrázolás és a narratív rétegzettség okán. Mindkettőjükre jellemző az ábrázolásmódból fakadó relativizálás és az elbeszélés tárgyát a szubsztanciális felé tágító gondolatiság. A példázatosság és a relativizáló ábrázolásmód Szerb novelláiban sok ponton Karel Čapek műveivel mutat hasonlóságot az allegorizálás eszközei és a humanitáseszmény tekintetében. A Pendragon legenda a gótikus- és a titokregény műfaji elemeinek használata miatt Jiří Karásek ze Lvovic, Stefan Grabiński és Mircea Eliade egyes műveivel rokonítható. Bár a fantasztikum különböző módon artikulálódik, Karásek Cagliostro legendáját felhasználó kisregénye (Román Manfreda Macmillena) számos motivikus hasonlósága mellett a beavatási regény poétikai jegyei mentén kínál izgalmas párhuzamos olvasatot.

A Pendragon legenda, Szerb Antal egyik legkedveltebb regénye számos zsánert ötvöz: a krimit, a kísértethistóriát, az esszéregényt, és van benne jócskán minden, ami a populáris irodalom olvasói számára különösen izgalmassá teszi, úgymint okkultizmus, miszticizmus, egzotikum, sok évszázados lovagrend (rózsakeresztesek), szerelem… Szerb Antal csupán pénzt akart keresni ezzel a regénnyel, de a kísérlet jobban sikerült, mint remélte: nemcsak több zsánert ötvözött és több regiszterben játszott, de ezek elegáns és szellemes paródiáját is meg tudta alkotni.
Előadásomban azt vizsgálom, hogyan kapcsolódik A Pendragon legenda a klasszikus krimi hagyományaihoz, poétikájához és kliséihez, valamint a korabeli magyar detektívregényekhez és a ponyvához, illetve ezzel egyidejűleg hogyan hozza létre ezek paródiáját is. 

Szerb Antal Budapesti kalauz Marslakók számára című pszeudo-útirajza a recepció gyakran, és legtöbbször nosztalgikus hevülettel hivatkozott eleme, egy letűnt békekorszakot konzerváló képsorozatként, egy világváros számára megfogalmazott „szerelmi vallomásként”.
E rövid írás számtalan jelentésréteget, sokrétű implicit és explicit irodalmi konnotációt hordoz, továbbá innovatív jellege is vitathatatlan – akár előfutára is lehetne néhány nemzetközileg is jelentős irodalmi útirajznak, valamint feltárulnak benne elméleti jellegű regiszterek is. Megjelenik például a Walter Benjamin művészetelméleti írásaiból ismert nagyvárosi (párizsi) kószáló motívuma, vagyis a flâneur, amely valódi úti cél nélküli térolvasásával és -értelmezésével rejtett főhős lehet a Kalauz – de a Párizsért szintén rajongó szerző, Szerb Antal – számára is.
Az előadás e mellett sorol érveket, miközben kísérletet tesz arra is, hogy ennek mentén értelmezze a mű 1993-as CD-ROM-feldolgozását eredményező számítástechnikai érdeklődést is. 

A 21. század elején több fordító, köztük Lili Halápy, Peter Hargitai, Len Rix és Peter V. Czipott jóvoltából Szerb Antal prózája az angolszász területen új életre kelt. Ma már elmondható, hogy szinte minden regénye elérhető angolul legalább egy változatban, de kétségtelen, hogy a fordítók közül Len Rix és a Pushkin Press tette valóban széles körben ismertté a magyar írót az angolszász világban.
Sikeréhez tagadhatatlanul hozzájárult, hogy (különösen kortársaihoz képest) az angol kultúrát rendkívül alaposan ismerte, és több regénye, például A Pendragon legenda vagy az Utas és holdvilág, mind elbeszélésmódja, mind pedig témája okán olyannyira belesimul az angol prózai hagyományba, mintha eleve angol szerző írta volna azokat.
Előadásomban arra igyekszem választ keresni, hogy az angolul már újrafordításban is elérhető Szerb-regények napjainkban mivel járulnak hozzá a magyar szerző életművének megítéléséhez. 

Rendkívüli lehetőségeket tartogat a szöveg a terápiás munkában való felhasználás szempontjából.
A regény Mihály beavatástörténete, amely voltaképpen ezekre a kérdésekre keresi a választ: Ki vagyok én? Mi a helyem a világban? Mik lehetnek az egyéni céljaim? Hogyan tudok önazonosan élni? Mit jelent egyáltalán az önazonos, hiteles élet? Mi a saját énem? El kell-e szakadnom – és milyen mértékben, hogyan – a társadalmi elvárásoktól?
Metaszinten további irányok is megfogalmazhatók: Honnan tudom, hogy megtaláltam a válaszokat a kérdéseimre? Milyen eszközöket, módokat kellene választanom az önismerethez? Honnan kaphatok módszereket ehhez, ha a családi és az iskola által kommunikált minták nem kielégítők számomra?
Előadásomban rámutatok, hogy mely szövegrészeket, milyen csoportnak és milyen céllal használnám irodalomterápiás szempontból. Továbbá: milyen probléma áll a fókuszban, mi lehet a terápiás cél, és milyen kérdéseket tennék föl. Mindezt pedig módszertani javaslatokkal egészítem ki.  

Kevéssé ismert, hogy Szerb Antal színházi rendezőként kezdte pályafutását – és e téren igen képzett és sikeres volt. Előadásomban arra keresem a választ, hogy külföldön szerzett dramaturgiai ismeretei és hazai színházi tapasztalatai miként hathattak később szépírói munkásságára: milyen eszközökkel mozdíthatták el az írói érdeklődését egy sajátos műfaj, a szélhámosregény irányába.
Ennek szerkezeti sajátosságai a későbbiekben nagy mértékben segíthették egyetlen színpadra szánt művének (a VII. Olivér című regénye nyomán adaptált Exnek) létrejöttét, sőt, számos esetben inspirálták és továbbgondolásra késztették a Szerb-művek nyomán készült (báb)színházi és filmes produkciók alkotóit is. Ebből adódóan tartotta a kritika a „legszerbhűbbnek” azokat az adaptációkat, amelyek a cselekményüket és (intertextuális kapcsolataik révén) a szövegüket tekintve legkevésbé hasonlítottak az eredeti művekhez.