Hajnóczy Péter-konferencia az Irodalmi Magazinnal

A szocialista korszak munkáséletvitelre kényszerült írói zömében a korabeli társadalom perifériájáról mutattak rá a mindennapi élethelyzetek szabálytalanságaira. Hajnóczy Péter és kortársai írásaikban úgy pozícionálták magukat, mint képzeletbeli partjelzők egy nem különösebben jelentős futballmeccsen. Hajnóczy, illetve a hozzá hasonló helyzetű írók (Tar, Császár, Béládi) irodalmi munkássága az ezzel párhuzamosan végzett fizikai munkájuk miatt olyan helyi értékkel, téttel bírt, amely egy sajátos parabolikus jelentésréteget feltételezett. Nem azon a módon, ahogy egy valóságos történelmi helyzetet – különböző aspektusai révén – modelláltak ekkoriban filmesek vagy regényírók, hogy a múlt neuralgikus problémáit lefessék. A munkásírók – kiszolgáltatott élethelyzetük fókuszált feldolgozásán keresztül – olyan speciális univerzum megragadására töreked-tek, ami „pars pro toto”-alapon magyarázha-tóvá tette a létező szocializmust. Hajnóczy novellái, kisregényei az autonomitás határait oly módon feszegették, hogy a megélhetési problémák és a megküzdési stratégiák heroi-kus kísérletekként mutatkoztak meg a rendszer igazságtalanságával szemben.

A halál kilovagolt Perzsiából narrációs szerkezetének mindkét fő szintjén – a férfi küzdel-meinek a keretelbeszélésben megjelenített, illetve a fiú és Krisztina megismerkedésének múltbeli történetét felidéző rétegében – elsősorban a nehezen megtalálható személyes identitás körülírása mozgatja a központi szereplő(k) gondolatait és cselekedeteit. Hang-súlyosan jelenik ez meg „a fiú” önértelmezési kísérleteinek ábrázolása során, aki „a magyar jakobinusok szabadságeszményeit és példának okáért Hajnóczy József morális tartását” jelöli ki személyes identitása megalapozójaként. A fiú kreált – vagy legalábbis jelzett módon „kiszínezve”, hozzátoldásokkal elbeszélt – családi múltjával élesen szemben áll Krisztina és családja törekvése a valós múlt kitörlésére. A lány családtagjainak nagy része a holokauszt során életét vesztette, az elbeszélt történet jelen idejében – vagyis a hatvanas évek végén – mégis a múltbeli tragédia „elfelejtésére”, elfojtására törekszik. Előadásomban a származáshoz és a családi múlthoz kötődés e kétféle – „a fiú”, illetve Krisztina által reprezentált – stratégiájának szövegbeli működésmódját vizsgálom.

Hajnóczy prózája a hetvenes évek prózafordulati paradigmájába illeszkedik, ahogy azt a „Péterek nemzedéke” szókapcsolat is jelzi, amellyel a posztmodern magyar irodalom színre lépését diagnosztizálta a korszak egyik kánonalkotó kritikusa, Balassa Péter. Esterházy, Nádas, Lengyel és Hajnóczy Péter − karakterében nagyon különböző − prózája alkalmasnak látszott az újfajta tendenciák irányzatszerűségének jelölésére, bár mára nem tűnik célszerűnek homogén paradigmaváltásban gondolkodni. Az előadás azt járja körül, mennyiben illeszkedik a prózafordulat halmazába Hajnóczy művészete, illetve menynyiben lóg túl rajta; s mi tartozik abba a közös metszetbe, amely motiválhatja a „Péterek nemzedéke” kifejezést. Vajon az időkezelés bonyolódása, az intertextualitás megjelenése, a nyelvi klisék puzzle-szerű használata, a nyitott szerkezet dominanciája, a filmes vágástechnika, a narratív én megformáltságának felszámolása, az alacsony-magas irodalom regisztereinek keveredése – hogy a Hajnóczy-szakirodalom paneljeit idézzük – része a közös halmaznak?

Mészöly Miklós és Hajnóczy Péter mindketten a huszadik századi „létezési” per jakobinusai voltak, az idősebb író a fiatalabbat temető gyászbeszédének megállapítását kiterjesztve. Mészöly jogi végzettséggel és a háborút megjárva, Hajnóczy bírósági eljárások tapasztalataival felvértezve, látta és élte a hatvanas-hetvenes évek Magyarországát. Igazságérzetük egy-egy lenyomata A fűtő és a Szárnyas lovak, amelyekben pár-huzamokat és azokon belüli különbségeket is megfigyelhetünk. Olyan gyári munkások kerülnek e szövegekben számukra igazságtalan helyzetbe, akik a problémát a maguk eszköztárának teljességével igyekeznek megoldani. Így lesz antropológiai keresztmetszet, politikai allegória és lételméleti kérdésfeltevés a gyárban megvont tejből és a feleség hűtlenségéből, halálából. A gondolkodás és a cselekvés bátorsága az, ami lovaggá teheti őket, miközben más-más szempontból lesznek győztes vesztesei a helyzetüknek.

A Hajnóczy-szakirodalomban többször felmerült már a Hajnóczy-próza és az Örkény-próza közti párhuzam gondolata ‒ elsősorban az örkényi rövidtörténet-hagyomány továbbvitelével kapcsolatban ‒, azonban az életművek közti narratív, retorikai és intertextuális összefüggések még jórészt feltáratlanok. Előadásomban egy kevéssé vizsgált Örkény-egyperces (Fériarckép) és egy sokszor elemzet Hajnóczy-elbeszélés (A véradó) összehasonlító vizsgálatával igyekszem valamelyest orvosolni ezt a hiányt. A két kispróza számos hasonlóságot mutat: a tematikus és motivikus egyezések, a groteszk, túlzó ábrázolásmód, a tárgyilagos elbeszélői hangnem, az eltérő nyelvi regiszterek kollázstechnikája, illetve az egyéni törekvések és a társadalmi környezet közti (olykor bizarr, máskor banális) kontrasztok rokonítják egymással e szövegeket. Ugyanakkor a Fériarckép ’meg-élhetési’ véradás-története és A véradó önfeláldozó, profanizált Krisztus-története más-más egyéni és társadalmi (társas) csapdákat, intézményi és gazdasági korlátozottságokat jelenít meg, amelynek tükrében A véradó a Fériarckép ellenpárjaként olvasható.

Előadásomban Hajnóczy Péter néhány kései rövidtörténetét (A pad, A Kéz, A kopt nők, Embólia kisasszony, Veseszörp) vizsgálom, különös tekintettel azok – jobb szó híján – „költőinek” nevezet szövegalakí-tási eljárásaira. Egyidejű kontextusként ezútal (a Jézus menyasszonya című kötet helyet) Pilinszky János „önéletrajzi” írásai-ból válogatok, nem zárva ki a Hajnóczy- és a Pilinszky-szövegek közötti szorosabb hatástörténeti kapcsolódás lehetőségét sem. A költői logikára, a szürreális képalkotásra és az olvasói figyelem dezorientálására épülő rövidtörténetek a magyar prózahagyomány korábbi és későbbi szakaszaiban is fellelhetők. Előadásomban ez utóbbi vonulatból is párbeszédbe vonok majd néhány szöveget Hajnóczy említett írásaival.

A Hajnóczy-életmű történeteinek visszatérő, metaforikus helyszíne az uszoda, melynek jelentőségéről a szerző egyik hagyatéki írásában ezt olvashatjuk: „Az ötvenes években némelyek kocsmába és uszodába szorultak: ott vertek tanyát a szabadság morzsái is.” Úgy hiszem, az uszoda gyakori szerepeltetésének vizsgálatakor érdemes számba venni a Hajnóczy-életrajz vonatkozó tényeit és annak az irodalmi hagyománynak az alakulástörténetét is, amelyben a fürdőhely egy letűnt polgári világ szimbólumává, az önelemzés, az elmélkedés izolált, védett helyszínévé vált. A második világháború után, különösen a keleti blokk országainak irodalmában, ez a toposz kiegészült egy újabb jelentésárnyalattal: a fürdőhely, az uszoda, a strand egyre inkább az elnyomó hatalommal szemben megtapasztalható életlehetőségek terepét kezdte jelenteni. Előadásomban szeretnék rámutatni, hogy Ottlik Géza, Mándy Iván, Rubin Szilárd vagy éppen Milan Kundera vonatkozó szövegei mellett Hajnóczy Péter prózája is e hagyománnyal mutat folytonosságot.

A szertartás a történet és a nyelv szintjén is paradox módon a rögzítettség alkalmi mozgásának hatását kelti az olvasásban. Az ismétlésen alapuló szemantikai és prózapoétikai dinamika összefüggése hozzájárul a szöveg alkalmi eseményszerűségéhez. Az előadásban elhangzó interpretáció arra keresi a választ, hogy A szertartás a film, a kép, a szöveg és a test mediális eszközeivel, azok érintkezésével hogyan éri el a nyelvi esemény kiteljesedését. Látvány, jelentés és hangzás mozdul meg a szöveg szereplőjé-nek testében és az olvasás aktivitásában is. A múltban rögzített képi és nyelvi elemek a jelen részévé válnak az emlékezés során. Az előadás azt vizsgálja, hogy a statikus múlt hogyan válik dinamikus jelenné A szertartás cselekményében és nyelvi megjelenésében. Feltárulnak a szöveg szerkezeti, képi, hangzásbeli rétegei, és hogy hogyan válik egy kék virág a nyelvi és szemantikai tér mozgásainak a villámhárítójává.

Hajnóczy Péter írásai – szemben nemzedék-társaival – filmen alig jelentek meg. Az előadás elsősorban ennek a szomorú és máig aktuális hiányosságnak a miértjére keresi a választ. Mindehhez bemutatja Hajnóczy irodalomtörténeti kontextusát a korabeli adaptációk szempontjából, az írói stílus megfilmesítései lehetőségeit, valamint a művek felforgató társadalmi-politikai jelentését, amely magyarázatot adhat a szélesebb nyilvánosságot jelentő filmváltozatok hiányára. Az előadás továbbá Hajnóczy és a fi lm létező kapcsolatait tekinti át: filmtervét, illetve csekély megvalósult adaptációit, így Szász János Temetés (1998) és Csáki László A hangya és a tücsök (2007) című rövidfi lmjét, valamint Horvát Putyi A halál kilovagolt Perzsiából című egész estés játékfilmjét (2005).

Hajnóczy életművét a kívülállóság és az általánosságban elfogadott normák folytonos dialógusaként is felfoghatjuk. Sajátos nyelvezete, prózapoétikai eljárásai, határokat szétfeszítő életmódja úgy emeltetett be saját jogán a normalitás intézményi keretéül szolgáló közoktatásba, hogy ezen ő lenne talán a leginkább meglepődve. Mára az évfolyam-találkozók ünnepelt alakjaként vennék körül azok az „egykori játszótársak, akikből a legtöbb egyetemre járt, és nem barátkozott volna egy albérletben lakó segédmunkással”. Az előadás röviden áttekinti azokat az ifjúsági médiumokban megjelent írásokat, melyek Hajnóczy életében és halála után a fiatalok körében is felkelthették az író személye és művészete iránti érdeklődést. Megismertet ezenkívül az elmúlt évtizedek néhány iskolai irodalomtankönyvén keresztül Hajnóczy kánonba emelésének fokozataival – 1981-es korai halálától egészen a 2020-as NAT kerettantervi kiegészítő anyagba való beemelésig –, s kitekint végezetül az iskolai oktatásban leggyak-rabban előforduló Hajnóczy-művekre is.