IM-konferencia az olvasásról

„Az ember animal symbolicum, aki a magaáltal létrehozott jelek birodalmába rendezkedik be és e jelek alapján tájékozódik. De homo interpretans is, aki olyan jeleket olvas és értelmez, amelyeket nem ő hagyott hátra” – olvasható Aleida Assmann A jelek sűrűjében (Im Dickicht der Zeichen, 2015) című tanulmánykötetében. Ilyen jelek szerinte a természet vagy a világ jelei, amiként a nagyváros és a társadalom is. Assmann két külön fejezetet szán az olvasás kérdésének: amelyben egyrészt az irodalmi szövegek (Henry Jamestől Paul Austerig), másrészt a hogedetika, a hermeneutika és a dekonstrukció olvasási stratégiáit elemzi. Az előadásban azt vizsgálom, hogy a gyorsolvasás korában a kortárs irodalom és az irodalomelmélet milyen olvasáselméleteket és olvasásmódokat kínál a homo digitalis számára.

A nyelvművészet biopoétikai megközelítése élet- és költészettan fogalmainak a keresztirányú egymásba fordításával fejti ki értelmezői teljesítményét.  Az életről alkotott irodalmi elképzelés elválaszthatatlan a szöveg poétikai felépítésétől.
Vajon kívül lehet-e kerülni a természet mibenlétének feltárásához az ember által előzetesen alkotott gondolati konstrukciókon? Talán éppen ez volna az irodalom egyik méltó hivatása a biopoétika nézetéből. A szövegben létesülő természeti képződmény, emberi vagy állati lény elsősorban a nyelv performatív erejének függvénye. A megalkotott beszélő hangja szükségképpen emberi, még a „képtelen természetrajzok” esetében is, ezért a műalkotás tétje abban áll, képes-e a beíródott antropológiai differencia újra alkotására, meg tud-e nyitni olyan távlatot, amely az állat és az ember képét nem formálja elő a köztük feltételezett örökletes megkülönböztetések szerint.
Az irodalmi nyelv az emberi, a természeti, és az állati megalkotásának médiuma. A biopoétika egyik alapkérdése, hogy létezik-e a természetnek az emberi jelrendszeren kívül helyezkedő, attól bizonyos mértékben független olvasata. A biopoétika fókuszpontja az irodalmi kifejezésmódnak a természethez való viszonya, vagyis a poétika kapcsolódása a bioszhoz. Az előadás Kosztolányi nyelvművészet értelmezéséhez kapcsolódik, amelyet a biopoétika kérdésfelvetései, elemző szempontjai és fogalmai hatnak át. 

Talán nincs is összetettebb irodalomelméleti fogalom az olvasásénál, habár jelentése nem is tűnhetne evidensebbnek. Sok idő telt el addig, hogy a hermeneutika révén – mint az értelmezés megfelelője – megkapja azt a teoretikus rangot, amit jelentőségét tekintve megérdemel. Az utóbbi több mint száz év elmélete számtalan olvasás- és olvasótípust hozott, miközben a folyamat is demokratizálódott: olvasóból olykor szerzőtárs lett. Manapság az elmélyült, kontemplatív, esztétikai olvasás és a felületen szörföző kereső olvasás konfliktusa talán az egyik legmeghatározóbb tapasztalat. Az egyre szélesedő szövegkorpusz paradox helyzetet teremt: egyre többet olvasunk, de hermeneutikai értelemben egyre többet nem olvasunk. A big data kortárs kihívásaira a distant reading vagy a távoli olvasás igyekszik reflektálni. A Franco Moretti munkásságához köthető elmélet a konkrét alkotások helyett műcsoportokat, életműveket vagy évszázadok jellemző műfajait tematizálja. De mit érhetünk el valójában a distant readinggel? Valós ellentétpárja-e a close readingnek? Lehetnek-e termékenyek a struktúrák, formák, modellek, statisztikák az irodalomértésben? Az előadás főként ezen kérdésekre fókuszál.

Az előadás az aczéli kultúrpolitika sajátos szerkezetét járja körül. Az akkori „kegygazdálkodás” változékony határokat, „átereszeket”, a szűrőrendszerek esetenkénti bizonytalanságát is magába építő rendszere a nyelvhasználat cenzurális rendjét egyfajta kollektív alkotómunkaként hozta létre. A korszak irodalmában a nyelvpolitika mint poétika, az ideológiai indoktrináció, az önkorlátozás mint esztétikai program jelent meg. A sorok közé rejtett jelentés politikai kényszere sok esetben a klasszikus modernség elbeszélői eljárásait formáló nyelvi kétely, hallgatás-esztétika köntösében hozott létre jelentős műveket, kreatív energiaként hasznosítva a cenzurális megkötések nyelvi tiltásait.

Az olvasás tárgyvonatkozásának jelentése, azaz, hogy mi is az, amit valójában olvasunk – ezt általában szövegként azonosítjuk – legalább annyira az evidencia körébe tartozik, mint maga az olvasás cselekvésének mibenléte. Aligha oszlatja el a magától értetődőség homályát az a kulturális fordulathoz köthető tendencia, ami a kultúrának éppen szövegként történő vizsgálatára ösztönöz, miközben magának a szövegnek nem újítja meg a fogalmi perspektíváját; és így jár az olvasás is, hiszen annak megértése a tárgyvonatkozásában megalapozott. Vajon hogyan mutatkozik meg a szöveg mint olyan az olvasás felől? 
Az előadás arra tesz kísérletet, hogy perspektívát nyisson a szövegnek az olvasás cselekvésének meghatározottságai felőli megközelítéséhez.   

A középkori olvasástörténet áttekintése során célszerű figyelembe venni, hogy hosszú – több mint ezeréves –, közkeletű számítás szerint az 5. század második felétől a 15. század végéig vagy a 16. század első feléig tartó időszakról van szó, amikor a nyugati világ részei sok tekintetben hasonló módon fejlődtek, de az egyes régiók között jelentős fáziskülönbségek voltak. A korszak elején az antik világból örökölt hangos olvasás volt általános, ezt fokozatosan váltotta föl a néma olvasás. A korai középkorban szinte kizárólag egyháziak tudtak olvasni, az érett középkorban megjelent a világi értelmiség, a korszak végén pedig már viszonylag sok női könyvhasználó is volt. Ezek a folyamatok nem voltak függetlenek a középkor két nagy „találmányától”, az egyetemek létrejöttétől és a könyvnyomtatástól – szintén jelentős szerepet játszottak bennük a késő középkori lelkiségi mozgalmak éppúgy, mint az ezekkel körülbelül egyidőben megjelenő humanizmus is.

„Ha eljön az este, és hazatérek, belépek dolgozószobámba, a bejáratnál levetve hétköznapi ruhámat, ami teli sárral és porral, és királyi, udvari ruhába öltözöm, aztán így illően felöltözve belépek a régen élt emberek régi udvaraiba, ahol – miután szeretetteljesen fogadtak – étkezem abból az ételből, ami csak az enyém, és amiért születtem: ott nem szégyellek beszélni velük, és megkérdezni tetteik okát, és ők emberségesen válaszolnak.” Machiavelli 1513-ban papírra vetett szavai hűen tükrözik azt, ahogyan a kora újkor embere dialógusként tekintett az olvasásra. Előadásomban két példán keresztül mutatom be, hogy hozhatott létre egy szöveg dialógusteret a kora újkori Magyarországon. Az első példa két 16. századi Amerikáról szóló útleírás, Ottavio Benzoni Amerika felfedezéséről szóló művének és Jean de Léry brazíliai útibeszámolójának a 17. század eleji magyar olvasói (Szamosközy István és egy vélhetően jezsuita olvasó) között kialakult dialógust prezentálja, a második pedig a könyvvel folytatott egyszemélyes társalkodást és önanalízist mutatja be Rakolupsky János szakolcai jegyző másolatain és bejegyzésein keresztül. 

A reformáció nem lett volna sikeres a könyvnyomtatás feltalálása nélkül. Néhány évtizeddel Luther fellépése előtt Európában egy olyan kommunikációs forradalom vette kezdetét, amely alapvetően megváltoztatta a könyvekhez és az olvasáshoz fűződő viszonyt. A középkori szóbeliség helyét átvette az írásbeliség. Ennek hatására társadalmi szinten átalakult és modernizálódott az emberek gondolkodása. A reformáció tanai azért tudtak gyorsan elterjedni, mert a könyvnyomtatásnak köszönhetően a 16. század elejére kialakult egy olyan információs hálózat, amely az egész kontinenst behálózta. A sola Scriptura elvének megfelelve a protestáns egyházak jelentős szerepet vállaltak az olvasás elterjesztésében. Ez a folyamat több száz évig tartott, és a felvilágosodás újabb lendületet adott neki. A rendelkezésünkre álló források alapján lényeges különbség alakult ki a katolikus és a protestáns régiók olvasáskultúrájában: a protestánsok társadalmi léptékben nézve intenzívebb olvasókká váltak. A Kárpát-medencében is megfigyelhető ez, de csak felekezeti határok mentén nem lehet hitelesen rekonstruálni az olvasási szokásokat.

A Magyar Királyság és Erdély olvasás- és olvasmánytörténetében a 17. század nem önálló periódus. Az olvasási szokások és lehetőségek változásai sokkal inkább társadalmi hovatartozás – főnemes, nemes, városi polgár –, társadalmi szerep – közéleti ember, értelmiségi, kézműves – függvénye volt. A parasztsághoz tartozók körében nem számolhatunk olvasói réteggel, de jobbágy származású értelmiségieket (lelkészeket, papi személyeket) ismerünk. A könyveket birtoklók, illetve az elérhető könyvek száma megnőtt, ugyanakkor a 17. század végére az új könyvanyagnak a Kárpát-medencébe kerülésében már késés mutatkozik.
A 16. században kialakult közösségi olvasási formák – kisebb olvasókörök, városi értelmiségi csoportosulások – tovább működnek, a tizenötéves háború, illetve az erdélyi tatár invázió azonban komoly pusztítást okozott az olvasási infrastruktúrában (nyomdák, könyvtárak, iskolák).
A 17. század végére a főnemesi körökben már kialakul egy gyűjtő réteg, vagyis már nem csak olvasási céllal szerezték be a könyveket. Köreikben már a női olvasni tudás is természetesnek mondható. 

A 18. század olvasástörténeti szempontból nemcsak azért tekinthető forradalmi időszaknak, mert a növekvő alfabetizáció és a könyvtermelés bővülése (mindenekelőtt a regényirodalom térhódítása) következtében az intenzív olvasás gyakorlatát egyre inkább az extenzív olvasás váltotta fel; hanem azért is, mert – különösen a század második felében – újfajta, az olvasók érzelmi viszonyulásán, érzelmi bevonódásán alapuló olvasói attitűdök is elterjedtté váltak. Különösen fontos új jelenség az együttérzés, az altruista érzelmek kultiválása, mely az érzékeny irodalom befogadásához köthető. Az erre az olvasói attitűdre vonatkozó reflexiók a felvilágosodás korának magyar irodalmában is megtalálhatók; miként találhatunk példákat az ezzel szorosan összefüggő, de ellenkező irányultságú kritikus diskurzusra is, mely a túlságosan intenzív érzelmi viszonyulás veszélyeinek felmutatásában érdekelt. 

Az olvasó nők megítélése nagy változáson ment keresztül a hosszú 19. században. A századelőn tiltották, de legalábbis korlátozni igyekeztek a női olvasói szabadságot, melyről már reformkori folyóirataink hasábjain is éles viták folytak. Mindeközben az oktatáspolitikai intézkedések, a nőnevelésügy előmozdítása lehetővé tették, a nyelvújítás korszaka és a magyar irodalom pedig megkívánta az olvasóközönség szélesedését. A nők a reformkorra, s főként a század közepére már fontos, ám többnyire passzív szereplőivé váltak az irodalmi életnek. Elsősorban olvasóként számítottak rájuk. Mi mozdította elő a nők olvasóvá nevelését, s hogyan reagált erre a közéleti diskurzus? Hogyan fonódtak össze a honleányi eszmék a könyvkiadás piacosodásával? Az előadás az olvasó nőket ért kritikák és az olvasásra ajánlott, valamint a nem kívánatos művek számbavétele mellett kitér a női olvasói szokásokra. Naplók és levelek által képet ad többek között Kölcsey Antónia, Slachta Etelka vagy épp Szendrey Júlia olvasmányairól, melyek segítségével betekintést nyerhetünk abba a problémakörbe is, hogy a 19. században az ajánlott és olvasott művek összhangban álltak-e egymással.

Hogyan született meg a gyerek és ifjú olvasó? Miként függött ez össze a nők társadalmi helyzetének változásával, a gyerek és fiatal olvasók, illetve a szülők potenciális könyvkereskedelmi csoporttá válásával? A modern kor átalakuló hozzáállása a gyerekhez és a 19. század mediális változásai kart karba öltve alakították az olvasók új csoportját, és hozták létre a gyerek- majd ifjúsági irodalmat, inspirálták az ifjúsági könyvtárak és olvasmányok létrejöttét. Előadásomban az utóbbi évtizedben született kiváló kutatások ismertetése mellett igyekszem egy-két elfeledett, mégis fontos szereplő és jelenség nyomába eredni. 

Bár a gyógyító olvasás több évszázados jelenség, a professzionális irodalomterápia praxisának és tudományos elméletének kidolgozásáról, valamint szakmai közösségének és intézményi formáinak megszervezéséről az elmúlt évtizedek óta beszélhetünk. Az irodalmi művek befogadásának önismereti, személyiségfejlesztő és mentálhigiénés funkciója ugyanakkor a pedagógiai és az andragógiai színtéren is felértékelődött a közelmúltban a korszerű irodalomoktatási modellek, valamint a művészetterápiákhoz kapcsolódó közösségfejlesztési innovációk keretében. Egy a társadalom egészét érintő olvasástörténeti fordulatnak vagyunk tehát a részesei, így az előadás egyrészt annak felvázolására vállalkozik, milyen hatással van az olvasás kultúrájára a szépirodalmi alkotások és más szövegek terápiás célú alkalmazása; másrészt kiemeli az irodalomtudományos ismeretek és más kompetenciakomponensek jelentőségét az irodalomterapeuta szerep kimunkálásának folyamatában. 

Az európai és amerikai könyviparral foglalkozó, lassan százhetven éves brit magazin, a The Bookseller munkatársai úgy tapasztalták, hogy 2013 és 2018 között az ismeretterjesztő/nem fikciós könyvek körében (pontosabban, a kiadók hosszú időn keresztül fogyó könyveket tartalmazó, úgynevezett háttérlistáján) egy szövegfajta újra utat tört magának, ezzel kissé háttérbe szorítva a hírességek életrajzának az előző időszakban igen kedvelt műfaját. A könyvcsoportot „agyas könyveknek” (brainy books), vagyis intelligens tudomány-népszerűsítő műveknek nevezték el és jellemzőjüknek azt tekintették, hogy politikai, gazdasági, orvostudományi vagy történelmi kérdésekkel foglalkozva, a bevett gondolkodási formákból kilépve, szintetizálni próbálják az adott tudomány ismereteit. Előadásomban a „zsánergyár” fogalmán keresztül a zsánerelméletek és a könyvipar, illetve transzmedialitás kapcsolatát, valamint a világon körülbelül 20−30% közötti arányban vásárolt non-fiction szövegcsoport jelenségét járom körbe – különös tekintettel a fenti új címkére: az „agyas könyvekére”.