IM-konferencia Gion Nándor életművéről

Gion Nándor regényeiből kiolvasható a Vajdaság 20. századi történelme. Ez a nyomvonal és tendencia mindenekelőtt történelmi prózájában – ahova a Latroknak is játszott darabjai (Virágos katona, Rózsaméz, Ez a nap a miénk, Aranyat talált) tartoznak – ismerhető fel, de más műveiben, így a Testvérem, Joáb, illetve az Izsakhár című regényeiben is reflektálódnak eseményei. Még összetettebb képet alkothatunk róla, ha a gioni narratívát a térségi nagytörténelem más elbeszéléseinek, például Végel László Újvidék-trilógiájának (Bűnhődés; Neoplanta, avagy az Ígéret Földje; Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja), illetve Temetetlen múltunk című regényének összefüggésében is vizsgáljuk, vagy ha a határon túli magyar irodalom más térségeiben megjelent hasonló tematikájú narratívákkal (például: Tompa Andrea vagy Vida Gábor Erdély-regényei) vetjük össze. A tanulmány Gion történelmi regényeit ebben a geopoétikai kontextusban vizsgálja és értelmezi, s veti össze jelentéseit a térségi történelemelbeszélés szinkron tendenciáival és/vagy digresszióival, miközben olyan jelenségekre is figyel, mint a Trianon- és holokauszttörténetek (például: Juhász Erzsébet Határregény, Vasagyi Mária Eszter könyve). 

Gion Nándor nagy ívű életművében meghatározó jelentőségű a Latroknak is játszott gyűjtőcím alatt tetralógiává duzzadó folyam, amelyet a Virágos Katona (1973), a Rózsaméz (1976), az Ez a nap a miénk (1997) és az Aranyat talált (2002) regények alkotnak. Az irodalomtörténészi és -kritikusi értékelésekben a „szenttamási saga” esztétikai kvalitásainak méltatása során – leginkább a harmadik és negyedik kötet alakulástörténeti íve felől közelítve – teret kaptak a hiány alakzatai, amelyek nem csupán a szépprózai teljesítmény vonatkozásában merülnek fel, hanema kritika önértelmezése felől is tetten érhetők. Előadásomban arra koncentrálok, hogy az opus napjainkban is bővülő recepciójában megmutatkozó műfajelméleti és prózapoétikai szempontrendszerek figyelembevételével megragadhatóvá váljanak azok a kontextualizációs tendenciák, amelyek mentén elhelyezhetjük Gion Nándor tetralógiáját a magyar prózairodalomban. 

John Lukacs híres előadásában a történelmi megismerés pótolhatatlan eszközeként ragadta meg az irodalmi nyelvet. Aligha van könnyű helyzetben, aki a história faktumait élesen el akarja különíteni az irodalmi fikciótól. Előadásom e két szféra kölcsönös egymásra utaltságát veszi górcső alá, s az Aranyat talált című regényben vizsgálja a történelmi toposzok irodalmivá alakulását. Akár olyan helyszín kerül szóba, mint Szibéria, akár olyan esemény, mint a felszabadulás, akár olyan figurák lépnek színre, mint a szerb partizánok, a közösségi emlékezet mindkét oldalára, a történelmi tények és az irodalmi képzelet narratív elemeire egyaránt fény esik.

A Gion Nándor műveiből készült adaptációk, illetve a forgatókönyvírói közreműködésével született filmek nem tartoznak a magyar filmtörténet klasszikusai közé, sőt, fogadtatásuk igen ellentmondásos. Sokatmondó, hogy mindössze két ismertebb mozifilmje van: az elsőként létrejött, azonos című regényéből adaptált Sortűz egy fekete bivalyért (Szabó László, 1984), valamint a rendezővel közösen írt eredeti forgatókönyvből megvalósuló A vád (Sára Sándor, 1996). A többi adaptáció alacsonyabb presztízsű tévéfilm (András Ferenc: A kárókatonák még nem jöttek vissza…, 1984; Postarablók, 1985; Vicsek Károly: Keresünk egy jobb hajót, 1989; Havas Péter: A szivárvány harcosa, 2001), s találunk a nevéhez kötődő, mostanáig megvalósulatlan regénymegfilmesítés-terveket is (Latroknak is játszott, Izsakhár). Előadásomban ebből a meglehetősen eklektikus korpuszból igyekszem kiemelni azokat a tematikus és formai elemeket, amelyek Gion Nándor művészetét filmes eszközökkel reprezentálják. 

Gion Nándor tíz évnyi magyarországi munkásságában nem kezdett új írói korszakot, de a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától részben visszatért a korai alkotói évek gyakorlatához, a jelennel egyidejű történeteket írt. A recepció által pesti novelláknak nevezett kisprózák között a korábbiaknál is szorosabb az összetartozás. Hálózatos szerkezetűek: Gion rövid történeteket írt, de tablókban gondolkodott és egységben ábrázolta ezt a világot. Késői elbeszélései változatlanul a szenttamásiak – megváltozott – életét mesélik el: hősei követik az írót, a délszláv háborúk elől a különféle etnikumú, simlis és naiv balkáni menekültek szintén Budapestre érkeznek. A kései elbeszélések énelbeszélő író főszereplője a legszokatlanabb teremtett alak – éppúgy a perifériára és a törvényesség határára sodródik, ahogy hontalanná vált társai. A rendszerváltozás utáni évek Kelet-Közép-Európájának elbalkanizálódását és az író, az irodalom pozíciójának a megváltozását Gion ezekben a – mindeddig szerény figyelmet kapott – történetekben írta meg.  

Mi lehet az oka, hogy Gion Nándor a délvidéki irodalomban betöltött intézményes szerepe ellenére sem hozott létre prózaíró-iskolát? Miért talált kezdetben kevés követőre az általa képviselt „dúsított realizmus”? (Röviden kitérek arra is, hogy érdemes-e, lehet-e Gion prózanyelvét a spanyolajkú irodalmak nézőpontjából mágikus realistának nevezni.) Gion-motívumok, Gionra emlékeztető szerkezeti megoldások azért persze a nyolcvanas-kilencvenes évek más prózanyelvet alkalmazó, délvidéki alkotóinál is felbukkannak (Németh István, Burány Nándor, Apró István, Bognár Antal, Majoros Sándor), prózapoétikai megoldásai visszaköszönnek a náluk jóval fiatalabb Sándor Zoltán prózájában. Tetralógiája, a Latroknak is játszott összevethető Kontra Ferenc egymásból építkező motívumokat és szövegelemeket variáló Idegen című trilógiájával, én mégsem a Kontra-féle regényfolyamot (sorozatot) hasonlítom össze a Gion-univerzummal, hanem a Drávaszögi keresztek első és második, 1998-as és 2008-as kiadásának tájszemléletét, halál- és temető-motívumát (a halottak „felvonulását”), balladisztikus elemeit, idegenségérzését, nézőpontváltásait, az én-elbeszélő mögé bújtatott „közösségi elbeszélő” megkonstruálásának módját vetném össze a Gion-életmű darabjaival. Ennek nyomán adódik a kérdés: létezhet-e korszerű regionalizmus a 20-21. században? 

A Virágos Katona a mellét díszítő nagy, sárga szirmú virággal olyannyira az azonos  című Gion-regény központi eleme, hogy „személyazonosságának” értelmezése nélkül nem kerülhetünk a művet mozgató dinamika közelébe. A szakirodalom legtöbbször egyfajta transzponált, önreflexív írói gesztusként értelmezi, s mintegy az esztéta modernség művészregényeinek folytatásaként alakjában azt a mitikus közvetítőt látja, aki segíti a főhőst a művésszé válásban. Figura ő a szó kettős értelmében is. Olyan alak(zat), aki/ami egy műalkotás részeként tárgyiasulva, a főhőst a művészetbe vezető, beavató medializáció eszköze/médiuma. Mindezen túl azonban a címszereplő Lévi-Strauss-i értelemben vett mitémaként is működik, a szöveg mélyrétegében ugyanis a Giont pályakezdése óta inspiráló bolygó zsidó, Ahasvérus mítosza szolgál a regény támíveként. Az előadás az örök zsidó mítoszvariációinak a bemutatásán keresztül kísérli meg értelmezni a Virágos Katona világát, szereplő-elbeszélőjének közvetítő pozícióját és a regény történelemszemléletét.

Gion Nándor Mint a felszabadítók című kötetének már a műfaja is számos kérdést vet fel a szakmai recepcióban. A jelenlegi elméletírás egyelőre abban állapodott meg, hogy a novellafüzér és a „majdnem-regény” között valahol félúton helyezhető el – vagyis a köztesség a sajátja. A kérdés kategorikus eldöntése önmagában valószínűleg kevéssé is kardinális, az előadás inkább szerkezeti mélyfúrásokra, kohéziós elemek és visszatérő motívumok vizsgálatára vállalkozik, valamint arra, hogy vajon helyes-e egységes műként közelítünk a kötethez, s az egység milyen mértékét tudhatja egyáltalán magáénak. A műfaj kérdése ugyanis szorosan együtt jár a szerkezet problematizálásával, de a képet olyan további filológiai körülmények is árnyalják, mint hogy a kötetnek nem csak szerzője, de szerkesztője is van Domokos Mátyás személyében, valamint, hogy Gion kötetében – vélhetően kompozíciós célokból – a szerző módosított bizonyos elbeszéléseket, amelyek korábban már máshol is megjelentek. Az alkotás egységességének elemzéséhez segítségül hívjuk a narratívák szerkezeti vizsgálatához támpontokat nyújtó fogalomhármast: a befejezés (fin), a lezárás (closure) és a vég (ending) terminusait. 

Gion Nándor recepciója 2009-ben vált igazán érdekes kutatási témává, abban az évben ugyanis két monográfia is megjelent róla. Az egyiket Gerold László írta, a másikat Elek Tibor. Noha vállaltan más koncepció mentén épült fel a két munka, az irodalomtörténészek Gionhoz fűződő személyes kapcsolata is mintha más fénytörésben mutatná a vajdasági szerző meghatározó műveit. Mindez leginkább a Magyarországon is leginkább ismert Gion-mű, a Virágos katonával induló tetralógia darabjainak értékelésében érhető tetten.
Gion kétes vagy kettős megítélése a szerző életében is tapasztalható volt, s a hozzá kapcsolódó személyes viszonyulás érdekesen árnyalja műveinek befogadását is, ami ugyancsak nem volt már kezdettől sem zökkenőmentes. Már az 1969-ben megjelent Testvérem, Joáb című regény nagy vitákat generált a megjelenése idején, az akkori események utólagos megítélése nyomán pedig még a szerző halála után is. Ezen történéseket árnyalják Gion nyilatkozatai, általuk saját maga írói és kultúremberi pozicionálása, melyeket ugyancsak nem lehet kritikátlanul fogadni.
2022-re pedig lezárult a szerző életműkiadása a Napkút Kiadónál, amelynek keretén belül minden valaha napvilágot látott Gion-mű és -megnyilatkozás hozzáférhetővé vált. E vállalkozás is bőven szolgáltat érdekes kérdéseket – melyek eddig alig hangzottak el mégis. 

A hatályos kerettanterv megszabta tananyagban Gion Nándor nem szerepel kötelező szerzőként, így a jogszabályok szerint a tanár csak a szabadon választható témákat földolgozó órákon foglalkozhat az életművel. Előadásomban azt járom körül, hogy az egészében vagy részleteiben tanulmányozott szövegek önértékükön, a szerző megismerésén túl milyen módszertani célok megvalósításához segíthetnek hozzá. Először a tizenkettedik évfolyamon ajánlott A kárókatonák még nem jöttek vissza című regény példáján keresztül azt ismertetem, hogyan mutathatók be akár a felső tagozatos diákoknak is olyan prózapoétikai eszközök, mint például a nem lineáris időkezelés, az emlékezés és a különböző motívumok értelmezése, a stíluseszközök, illetve a jellemábrázolás különböző módjai. A Virágos katona értelmezésével a délvidéki irodalom jellegzetes témáit, így a nemzetiségek együttélését, valamint a történelem sorsfordulóinak az egyes ember életére kifejtett hatását elemezhetjük. Előadásom utolsó részében egy Gion-novella példáján keresztül arra világítok rá, hogyan lehet az érettségi jellegzetes novellaelemző feladattípusára készülve egyúttal Gion írásművészetének értékeire is ráirányítani végzős diákjaink figyelmét.

Gion Nándor ifjúsági regényeit (Engem nem úgy hívnak, Postarablók, A kárókatonák még nem jöttek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért, Az angyali vigasság, Zongora a fehér kastélyból) többféle kontextusba is helyezhetjük: összekapcsolhatjuk őket a felnőtteknek szánt regényeivel (azt a kérdést is feltéve, minden esetben éles határ van-e a felnőtt- és az ifjúsági irodalomba sorolt művei közt), de összevethetjük őket az abban az időszakban Magyarországon és a Vajdaságban megjelent ifjúsági regényekkel is. Vizsgálhatjuk a műfajiságukat, a regény-és novellaciklus-skálán elhelyezve őket, vagy olyan műfaji mintákat keresve bennünk, mint az ifjúsági krimi. Az előadásban ezeket a kérdéseket is érintve elsősorban abból a szempontból vizsgáljuk Gion ifjúsági regényeit, hogy miként konfrontálódik bennük a gyerekek és felnőttek világa és nézőpontja, és miért írhatta róluk Bori Imre azt, hogy Gion arról a világról ír, amely „a felnőttekkel való találkozások során megsemmisül”.