IM-konferencia Mikszáth Kálmán életművéről

Mikszáthnak szinte teljes életében meg kellett küzdenie a mindent beárnyékoló írófejedelem hatásával. Maga kezdőként több esetben is nyilatkozott arról, hogy Jókait akarja túlszárnyalni. Előadásom kérdése és tétje az, hogy vajon sikerült-e neki, illetve, ha igen, mennyiben volt képes kilépni az „új Jókai” szerepköréből. Ennek megválaszolásához szemügyre veszem személyes kapcsolatuk néhány aspektusát, Mikszáth Jókai-monográfiájának Jókai-képét, Mikszáth prózapoétikájának Jókaihoz mért újítását, illetve az irodalomtörténet Mikszáthtal kapcsolatos kanonizálási stratégiáit.

Móricz Zsigmond számára Mikszáth Kálmán erős szerző volt – olyan előd, akinek a hatásától szabadulni akart, hogy a saját hangjára rátaláljon, és akitől egy különös, akár irodalmi „apagyilkosságnak” is nevezhető nekrológban búcsúzott el. Bár ebben az írásában Móricz a hírlapi tárca művelőjét dicsérte (és nem a regényírót vagy a novellistát), sőt, még olyat is írt levélben, hogy mindig utálta őt „az örök kedélyessége” miatt, nem „izzadta ki” magából Mikszáthot könnyen, ahogy ezt Féja Géza fogalmazta meg. Nemcsak Móricz korai műveiben (amilyen, például, a Harmatos rózsa), de még a húszas években írt A kis vereshajúban is ott a Mikszáth-hatás: pedig egyik regény sem paraszti közegben játszódik. Hiába volt tehát hosszú éveken át sokakat elkeserítő érettségi tétel Mikszáth és Móricz parasztábrázolásának összehasonlítása, hiába írt arról Esterházy Péter, milyen könnyen keverték össze gimnazistaként a két – M-mel kezdődő – nevet, a két író kapcsolatáról messze nem pusztán a parasztábrázolás miatt érdemes gondolkodnunk.

Közismert tény, hogy Mikszáth Kálmán regényei és novellisztikája, sőt írói alakja egyfajta hatásközpontként működik a 20‒21. század fordulóján született magyar prózairodalomban. Mikszáth csevegést vagy mesemondást imitáló, anekdotikus kitérőket kedvelő, gyakorta önreflexív ironizálást és relativizáló nézőpontváltásokat alkalmazó perszonális elbeszélői csakúgy, mint regionalizmusa, nyelvi játékai és fragmentált sokszólamú elbeszélésmódja folytatható (és folytatott) hagyományt jelentenek a legújabb kori magyar irodalom számára. Előadásomban néhány szemléletes példa ‒ többek közt Esterházy Péter Termelési regény (kisssregény), Grendel Lajos Nálunk, New Hontban, Temesi Ferenc Mikszáth Kálmán azt üzente és Cserna-Szabó András Mikszáth hasa – sziluett, ahogy az Mauks Ilona felől látszik című írásainak ‒ vizsgálatával azt igyekszem körvonalazni, hogy az utóbbi évtizedekben létrejött szövegek milyen portrét rajzolnak meg a „nagy palócról”, hogyan mitizálják őt, és milyen „kultuszgyakorlatokat” visznek színre.

Előadásomban Mikszáth Kálmán recepciótörténetének meghatározó vonulataimat tekintem át, a kortársi kritikáktól napjaink Mikszáth-értéséig. A Mikszáth 1880-as évekbeli (sokadik és kései) írói pályakezdését, befutását és ismertté válását követő évtizedek kritikai diskurzusait elemezve a Jókai Mórhoz fűződő viszony hosszútávú jelentőségét hangsúlyozom; az 1940-es évek végétől induló, marxista szemléletű értelmezői ajánlatok közül Király István és Barta János eltérő Mikszáth-képét emelem ki; az ezredvégi „Mikszáth-reneszánsz” vonatkozásában pedig az 1970-es évekbeli éledező posztmodern magyar próza szerepére mutatok rá. A Mikszáth-értelmezéstörténet legutóbbi korszakának tudományos eredményeit mérlegelve röviden a Mikszáth-kutatás mai dilemmáit, távlatait is érintem. Az előadás első egységében mintegy tipológiaként, a korábbi ilyen irányú tanulmányokra (Beke Albert, Milbacher Róbert) hagyatkozva, a Mikszáth-értés legjellemzőbb vonulatait, irányait tekintem át, ezt követően Császtvay Tünde recepciótörténeti feldolgozására támaszkodva diakrón módon, történetiségében vázolom a Mikszáth-próza értelmezés- és hatástörténetét.

A recepció mindeddig elsősorban a polgári és nemesi értékrend szembesítését hangsúlyozta az Új Zrínyiász című regény kapcsán, korántsem indokolatlanul. Kevesebb figyelmet kapott az eposz (illetve tágabban a hősi epika) és a kötet műfajisága között mutatkozó ellentét. Az előadás ennek a reflektált intertextuális viszonynak az értelmezésére vállalkozik, amely nyilvánvalóan összefügg az értékrendek között mutatkozó feszültséggel. Azzal, hogy a regény a címébe emeli a Szigeti veszedelem egyik címváltozatát játékba hozza a magyar eposzi hagyományt, saját műfajiságát pedig a hősköltemény poétikájának ellenében alkotja meg. Ezzel mintegy virtuálisan lezárja 19. századi irodalmunk egyik folyton visszatérő törekvését, amely a nemzeti eposz megalkotásában jelölte meg a maga feladatát.

A Mikszáth-életmű szerzőközpontú befogadásának egyik következménye volt, hogy azt egyfajta romantikus zseni alkotásának tekintették, a remekművek létrehívó okának azt tartották, hogy szerzőjük őstehetségű író, akit a romantikus esztétika elvárása szerint nem tartottak iskolás műveltségűnek, de inkább „a természet vadvirágának”. Ez az elvárás jelentősen befolyásolta az életmű befogadását, sokáig fel sem tételezték, hogy Mikszáthnak bármiféle elvont gondolata lett volna az alkotásról. Esszémben Mikszáth ars poeticájának rekonstruálására teszek kísérletet, ami egyben cáfolná a műveletlen, de mégis őstehetségű szerző toposzát. Az alkotásról, írásról, művészetről szóló, kisebb terjedelmű szövegeit elemezném, regényeihez írott utólagos előszavait, más, alkotásról szóló szövegeit, amelyek egy-egy képpel, exemplummal szemléltetik az alkotást. E szövegek kapcsolódnak az antik esztétika „tekhné” gondolatához, amely az alkotást a kézműves mesterségekkel felelteti meg, vagy Iser fikcióról szóló meglátásaival. Ez az előkészítő gondolatmenet adná meg Mikszáth A hályogkovács című novella rövid bemutatását.

Mikszáth Kálmán A kishirdetések című novelláját így zárja: „… a szentnek se hinném el ezt a különös történetet, ha nem a szemem láttára történik, szórul szóra”. Ez a mondat, amely egyszerre veti fel történet, nézőpont, elbeszélőszó és szövegszó („szórul szóra”) irodalmi problémáját – kisebb változtatásokkal – odaillene az író rövidtörténetei nagy részének utolsó bekezdésébe. Mikszáth rövidprózája kapcsán a történet különös, esetszerű, egyedi, egyéni élethűsége, illetve megkonstruált narrátorának előszóhoz közelítő hanghordozása több mint száz éve részét képezi az (anekdotikusságra irányuló) értelmezéseknek. Ugyancsak alapos elemzések születtek a novellák, novellaciklusok sajátos nézőpontkezeléséről és motívumhasználatáról. Előadásomban arra teszek kísérletet, hogy kiegészítsem ezeket az interpretációkat a szövegépítkezés diszkurzív rendjének feltérképezésével. Milyen sajátosságokat mutat Mikszáth novellája esetében a prózanyelv, ha a szövegmű építkezését szóról szóra követjük végig?

A Még újabb fény- és árnyképek című Mikszáth-kötet 1878-ban látott napvilágot, az író nehéz életkörülmények között megélt pesti évei alatt. Ebben a kötetben témaválasztásában, stilisztai jellegzetességeiben, iróniájában ott van a későbbi Mikszáth.
Ez a Kákay Aranyos No. 3 név alatt kiadott karcolatgyűjtemény azért érdekes és fontos, mert ebben a még ellenzéki pártállású író már megtalálja magának a politika jellegzetes, meghatározó személyiségeit, akiket sajátos stílusban, gunyorosan és cinikusan jelenít meg. Mikszáth ekkor maga sem sejti még, hogy ezzel a kötettel megtette az első lépéseket egy új irodalmi műfaj megteremtése, a parlamenti karcolatok felé, amely elválaszthatatlan lesz a nevétől.

Kétségünk sincs afelől, hogy a 19. század végének egyik legnagyobb mesemondója Mikszáth Kálmán, aki mind elbeszéléseiben, mind regényeiben komplex narratív és imaginárius történeteket és tereket teremt egy olyan sajátos nyelvi-poétikai tudásra építve, amelynek gyökereit megtalálhatjuk a Mikszáth által is kedvelt mesei hagyományban. A mesepoétika elemei azonban az író ismert kis- és nagyepikai művei mellett egy kevésbé előtérben lévő műfajban, a műmesében is hangot kapnak, így Mikszáth meséit tanulmányozva nyomon követhetjük e kora modern műfaj formálódását (előzményeit, kontextusát, kapcsolódását Pósa Lajos és Mauks Kornélia írásaihoz) éppúgy, mint specifikus formai és stiláris megoldásait, mesetípusait. Előadásomban megvizsgálom, hogyan jelennek meg a legismertebb mesetípusok, -formációk (például tündérmesék, állatmesék, novellamesék) műfaji sajátosságai Mikszáth írásaiban, miként lép párbeszédbe egymással a műmesék és a népmesék szimbolikus értelemvilága és narratív-poétikai teljesítménye, s ezen jellegzetes műfaj jegyei hogyan szervezik más műfajú írásai poétikai eszköztárát.

Mikszáth életműve páratlanul gazdag az emberi kérdésekre és társadalmi problémákra vonatkozó elmélyült, bölcs megállapításokban. Színes történetei és jellemrajzai révén olyan témákat vet fel, amelyek a 21. század nagyon különböző világában élő kamaszoknak is sokat elárulnak az emberi természet és együttélés különböző formáiról. E témák gondos megközelítése nagyban segíthet abban, hogy diákjaink jobban eligazodjanak e problémák között. Előadásom a kötelezően előírt Mikszáth-művekben fölmerülő emberi és társadalmi kérdések áttekintésével, rendszerezésével e célhoz kíván hozzájárulni. Először a kötelező olvasmányokban megjelenő emberi kapcsolatok lehetséges megközelítéseit vázolom. Mikszáth változatos formában ábrázolja a családi viszonyokat, így megjelenik a szülő-gyerek viszony (a Behenczy bárók, Olej Tamás és lánya) és a testvérek szeretete (Bede Anna), gyűlölködése is (Trnowszky fivérek). A művekben a párkapcsolatok különböző változataira is számos példát találunk, így például a szeretői viszonyra (Estella, Taláry Pál, Tímár Zsófi), a beteljesült (Apolka és Emil) és a reménytelen szerelemre is (Pongrácz István). Az előadás további részében a művekben fölmerülő társadalmi problémákat mutatom be (állam működése, etnikai sokszínűség, látszat és valóság, különcség), miközben módszertani javaslatokat is teszek az egyes témák megközelítéséhez.

A dráma mint tantárgy rengeteg utat kínál arra, hogy bizonyos problémaköröket feldolgozzunk, művészeti alkotásokat értelmezzünk. Ezen belül a tanítási dráma az, amellyel erkölcsi döntéshelyzeteket is adekvátan modellezhetünk. Mikszáth Kálmán művei pedig szinte mindig valamilyen erkölcsi kérdést járnak körül. A jó palócok novellái terjedelmükkel, az ismert környezettel, a szereplők átlátható számával, a köztük lévő viszonyok lerajzolhatóságával és a művek közötti „lazább” kapcsolattal megkönnyítik, hogy – a drámához esetlegesen szükséges új szereplők vagy helyszínek bevezetésére is tekintettel – a tanítási óra időkeretébe „beleférjünk”. Ezek a novellák nemcsak az irodalmi kánon részei, hanem középiskolai kötelező olvasmányok is. A drámás megközelítéssel felkelthetjük a diákok érdeklődését: később szívesen és kíváncsisággal olvassák az eredeti művet, jobban értik a szereplők jellemét, motivációit és a ma már távolinak mondható időszakot, amelyben a történekek játszódnak. Így Mikszáth korát is aktuálissá tudjuk számukra tenni.

Mikszáthtal kapcsolatban többször előkerül az a kritikus gondolat, hogy a nagy mesélő meglehetősen sablonosan ír a nőkről. Ezzel azonban egyrészt nincs egyedül a 19. század második felének magyar irodalmában, másrészt mintha a maga módján mégiscsak felül tudna emelkedni a kor általánosan bevett nőideáljain – a hitves, az anya, a gazdasszony és a mindent felülíró honleány négyesén. Igaz, ennek az az ára, hogy ritkán láttatja pozitívan a nőket erejük teljében, ahogyan az igazán boldog házasságok sem túl gyakoriak a Mikszáth-művekben. A legérzékenyebben ábrázolt női karakterek leginkább bakfisok, akiket az író többnyire az idősödő férfi nézőpontjából láttat, ábrázolásmódja azonban nincs híján az empátiának, ami ezeket a – többnyire a férfiak világának kiszolgáltatott – fiatal lányokat övezi Bede Annától Apolkán át Veronkáig. Mindez azonban egy általános életfilozófia kontextusába helyeződik.  Mikszáth-életmű jelentős része (a közoktatásban kötelezően tanítandó művek mindenképp) azt sugallja, hogy a felnőtt kor mindkét nem számára a kompromisszumok, a kényszerítő élethelyzetek egymásutánja, melyben az önazonos, autonóm élet nem, vagy csak extrém áldozatok árán megélhető. Több más mellett ez is olyasmi, ami Mikszáth műveit a 21. században is releváns szövegekké teszi.

A magyar prózairodalom klasszikusai közül talán Jókai és Mikszáth az a két szerző, akiknek műveiből a huszadik századi magyar filmtörténetben a legtöbb feldolgozás készült. Ezen cseppet sem csodálkozhatunk, hiszen munkáságuk töretlen népszerűsége erősen kondicionálta a magyar mozi múlt századi adaptációs törekvéseit. Ahogy Jókainak, úgy Mikszáthnak is több olyan regénye van, amelyeket többször is feldolgoztak már. Ezek a feldolgozások a magyar film históriájának különböző periódusaiban születtek, s emiatt nemcsak az irodalom és a film közötti összefüggések vizsgálatára kínálnak lehetőséget, hanem betekintést adnak születésük korának honi filmművészetébe is. Előadásomban Mikszáth A Noszty fiú esete Tóth Marival című művének 1938-as és 1960-as feldolgozását vetem össze, s arra a kérdésre próbálok választ adni, hogy a két változat szolgál-e – s ha igen, milyen – tanulságokkal korának adaptációs praxisról.