IM-konferencia Tandori Dezső életművéről

Tandori Dezső második kötete, az Egy talált tárgy megtisztítása közel sem részesült olyan pozitív fogadtatásban, mint az első, Töredék Hamletnek című könyve. A líraiság minimumára törekvő második kötet megítélése azóta jelentősen változott, mostanra e két könyv egymásra épülése került jobban előtérbe.
Előadásomban néhány kiemelten fontos vers tárgyalásán keresztül azt próbálom bemutatni, hogyan jutott el Tandori a Töredékben addig a pontig, ahol az egyetlen hiteles folytatásként a költői némaság rajzolódik ki, majd pedig a Talált tárgyban hogyan „hangosítja fel” ismét magát – még ha ez nem is a megszokott, (fel)olvasható költői hangon vagy nem feltétlenül a saját költői megnyilvánulásain keresztül történik.
Ezek a kérdések nagymértékben összefonódnak azzal, ahogy Tandori először elfordulni látszik az akkori költészeti hagyománytól, majd pedig felépíti azt a hagyományképet, azt az azóta is sokat emlegetett magánkánont, melyet folytathatónak tart, és ahonnan a későbbi kötete „visszaklasszicizálódott” versei felcsendülnek. 

Előadásomban először A verébfélék katedrálisa című ciklusban (A feltételes megálló, 1983) található képleíró versekből válogatva az ekfrázisz nyelvi-poétikai kihívásairól, illetve a személyes tartalmak és látásmód versbe emeléséről ejtek szót röviden, majd a Napfény egy üres szobában (1987) című költeményről beszélek részletesen, amelyet Tandori egy ismert Hopper-kép  (Sun in an Empty Room, 1963) ihletésére írt. Elemzésem szorosan kapcsolódik az Irodalmi Magazin ez évi Kert-konferenciáján elhangzott előadásomban szereplő két vershez, Babits Mihály Ablaknégyszög és Nemes Nagy Ágnes Négy kocka című ekfrasztikus költeményéhez. Tandori verse izgalmasan lép párbeszédbe az egymást is olvasó, klasszikus és késő modern párdarabokkal: a vershármas elemeinek kölcsönviszonyából irodalomtörténeti és -elméleti konzekvenciák egyaránt levonhatók. 

Tandori líráját Emmanuel Lévinas gondolkodása nyomán, az alteritás szférája felől megközelítve egyszerre vetődik fel a társasság és az idegenség, a közelség és a távolság kérdése. Az előadás A feltételes megálló, illetve A Legjobb Nap lírájában megformálódó szubjektumkoncepciókra fókuszál, és különös figyelmet fordít a térbeliség poétikai alakzataira. Az életmű középső szakaszában a nem emberi lényekhez fűződő viszony spacialitása fontos szerepet játszik a szubjektum terének alakításában, ami megteremti egy etikai, illetve ökokritikai olvasat lehetőségét.  

Tandori Dezső pályáját végigkíséri a vizualitással való kísérletezés, már az 1973-as Egy talált tárgy megtisztítása című kötetben is játszik a linearitás megbontásával, a szövegegységek és az írásjelek képi megjelenítésével. Később folytatódik ez a tendencia, A feltételes megállóban (1983), A becsomagolt vízpartban (1987), az Ördöglakatban (2007), a Rilke és angyalaiban (2009), az Úgy nincs, ahogy van (2010) című kötetekben szintén domináns elemként jelennek meg a kézírásos szavak és rajzok. Tandori utolsó könyvében, a Nincs beszédülésben (2018) valamint a posztumusz megjelent Leplusztulás, felplusztulásban (2021) és a „…most már csak néz beszédem” című (2023) gyűjteményben teljes mértékben eltolódik a hangsúly a kézjegyek irányába, a gondolatok fő kifejezőeszközévé a vonalrajzok és kézírásos szószövevények válnak.
Az Ördöglakat kötetből kiindulva, ám az életmű egészét szem előtt tartva, arra a kérdésre kerestem a választ, hogy Tandori intermediális alkotásai esetében miben áll szó és kép, nyelv és vizualitás versbeli interfunkcionalitása, egymást átható kölcsönviszonya. Tandori rosttollal dolgozott az Ördöglakat oldalain, ebből kifolyólag az alkotások hangsúlyosan magukon őrzik a kézírás egyedi vonásait. A nehezebben olvasható írásképet adó eszköz választása is afelé tereli az olvasást, mintha az írás látványa, a rajzok szöveg közé ékelése hangsúlyosabb szereppel bírna, mint a betűk egyértelmű beazonosíthatósága. 

Az első Tandori-regény címe kétféle kérdésként érthető – „minek akarsz örökké élni?”, vagy „mi az, amiért örökké akarnál élni?” –, és a szöveg mindkettőre válaszokat sorol, illetve keres. A naplószerűnek, önéletrajzinak látszó szövegfolyamban az elbeszélő, D’Oré sorra veszi meghatározó élményeit és ismerőseit mint lehetséges válaszokat e miértre, miközben metafikciós eltávolítások során nemcsak az emlékezés tudati mechanizmusait, hanem ezek technikai megelőzöttségét és az emlékeknek a szövegalkotás során történő létesülését is kommentálja. A regény autofikciós rétegének gravitációs középpontjában pedig egy talán traumatizáló – de épp a poétika vállalt „őszintesége”, „közvetlensége” miatt nem elhallgatható – életesemény áll, amely a teljes szöveg olvasatát etikai síkra tereli.
Tandori korai prózája nem áll az érdeklődés előterében. Ám előremutató és határátlépő gesztusai okán – melyek egyrészt narrációsak, a metafikciós eljárások révén, másrészt műfajiak, harmadrészt a realitás és fikció határát faggatják – e művek, köztük a Miért élnél örökké? is, a posztmodern magyar próza megalapozásaként, a posztmodern prózapoétika korai csúcsteljesítményeiként olvasandók. (A posztmodernt némileg másképp értve, mint szokás: poétikaként.)
A Miért élnél örökké? értelmezése során az előadás a metafikció elbeszéléstechnikai eszközének a középpontba állításával igyekszik elhelyezni a regényt a Tandori-életműben. 

Az előadás a Költészetregényben kirajzolódó nyelv- és költészetelméletet mutatja be a Keletbe-fúlt kísérletek felől, utóbbi az egyik legkomplexebb összefoglalása Tandori Wittgensteinhez fűződő viszonyának. Tandori esszéregényeiben háromféle módszerrel, a vers, próza és esszé közötti ingázás nyelvelméleti megalapozottságában, a költői és a filozófiai nyelvhasználat tárgyalásakor, a fellelt szövegek játékba hozásán keresztül (az elődök tudatos keresése, illetve a Tandori által fordított szerzők szövegeinek ismerete nyomán) folyamatosan más fénytörésben definiálódnak olyan fogalmak, mint (ön)idézet, (ön)reflexió és (ön)értelmezés. A költői nyelv sajátosságait tehát a nyelv filozófiája irányából vizsgálja Tandori. Mit tud kimondani a költészet, mit a próza? Miben mások? A Lét felől értelmezve miért optimális megoldás az idézet és az utalás, hogyan nem lesz hazugsággá a hazugságra utalás gesztusa? A „Kimondhatatlan” artikulációs kísérlete közben egyre mélyül Tandori szöveguniverzuma. Ráadásul a nyelvfilozófiai távlatok szélesedésével párhuzamosan kirajzolódik egy markáns költői kánon. E kettősség hatására a Tandori-esszéregények költői-filozófiai programként és egy önértelmezési kísérlet irodalomtörténeti dokumentumaiként egyszerre interpretálhatók. 

Ez az elemzés Tandori Dezső műveinek egy csoportjához kapcsolódik, amelyeket sajátos műfaji megnevezéssel gombfoci-könyveknek hívhatunk (A nagy gombfocikönyv [1980], Új nagy gombfocikönyv [1985], A legújabb kis-nagy gombfocikönyv [1989]). Az elnevezés úgy hangzik, mintha műfaji kategória lenne, s valójában az is, de kétségtelenül nem a megszokott módon, ahogy általában véve Tandori körül az irodalom sem a „megszokott módon” zajlik. A gombfocikönyv elnevezés ugyanis nemcsak tartalmilag összekapcsolható regényeket jelent, amelyeknek fő témája egy-egy gombfociverseny, de egy sajátosan kialakított narrátori pozíciót is (Minyutti felügyelő), és rögtön több olyan jellemzőt is, amelyek az autobiografikus jelleg irányából tesznek (fel) inkább kérdéseket, mint megállapításokat a regény hagyományos műfaja felé. Mindezeken túl ez a sajátos műfaj izgalmasan feszegeti azt a témát is, hogy kik a regények elvárt, illetve beleértett olvasói, és hogy a szövegek miként válnak gyermek- vagy ifjúsági könyvvé azzal együtt, hogy a felnőtt olvasók számára is izgalmas és szép olvasmányok.

Ennek a roppant sokrétű, rengeteg beszédmódot, műfajt, megszólalást próbáló, korszakos jelentőségű költészetnek egyik lehetséges középpontjában a madarak állnak. Mindkét állatnak jelentős szerepe van az egymásra épülő motívumláncok mentén vizsgálható Tandori-életműben és egyáltalán a „Tandori-mitológiában”. „Irodalmi állataink” közül a madarakkal és a lovakkal való párbeszéd, szeretetviszony számít a legpoétikusabbnak, de természetesen a magyar költészetben többnyiremásként, mint a Tandori-lírában. A madarak individualizációjának, az állatokkal (sőt játékmackókkal) való együttérzés/együttélés morális dimenzióinak, az állatok cselekményes térbe helyezésének, sorssal való felruházásának, „epikus kimozdításának” vannak az európai misztikus gondolkodásban előzményei, Ezeket vesszük számba néhány Tandori-vers és prózamű kapcsán. 

Tandori Dezső öt ifjúsági regényt és hat gyerekverskötetet írt egy bő évtized alatt. Még életében látott napvilágot egy elégikusabb hangvételű összeállítás, kisgyermekeket célzó illusztrációval, a Medveálom madárszárnyon (Pagony, 2012). A versek hangoltsága, költői hitvallást is felvillantó többértelműségei bonyolult képzettársításokat, logikai útvonalakat kínálnak fel.
A jelenség rávilágít a Tandori-gyerekkötetek sajátosságára. Lehet, hogy igazán felnőttként, retrospektív módon értékeljük azokat a maguk művészi értékén? A nyelvi lelemények (például az egyedi biopoétika), az elvonatkoztatások, inverziók, a hang behelyettesíthetősége, a képi paradoxonok és egyéb gondolati mutatványok ugyanis a logika érettebb fokát igénylik. A gyerekolvasók leginkább az ismerősségeken és az ábrázolt figurákhoz/vershősökhöz kötődő érzelmeiken keresztül kapcsolódnak a szöveghelyzetté tett játszás (gombfoci, kártya, sakk) izgalmas és euforikus hangulatába, egy sajátos mikrovilágba. A felnőttek játéka a jelentésrétegekkel történik, tudatos művelet és a költői retorika sakktábláján játsszák, amelyhez a saját értelmezési lépésötletek készletére, a variációk, eshetőségek összevetésére és akár paradox fenntartására van szükség. 

Az Egy talált tárgy megtisztítása című kötetben megtalálható, a recepció által már csak sakktrilógiának nevezett vershármasról szinte mindent, de legalábbis a végletekig redukált szövegtestekhez képest extrém sokat elmondtak a mértékadó értelmezések. A krisztusi szimbolikától a szerelmi tematikán át sakkszakmai belátásokból is eredeztetett metaforikus magyarázatokig vezet nagyvonalakban a recepció. De megfér-e egymás mellett a megannyi, akár egymással ellentétes értelmezés? Létezhet-e a műveknek olyan „kemény alapjuk”, jelentésbeli minimumuk, amelyek hasonló irányban tarthatják a magyarázatokat? „Az értelmezés szabadságáról szóló diskurzusnak mindig a szó szerinti értelem védelmével kell kezdődnie” – írja Umberto Eco Az értelmezés határaiban. Ám hogy a jelen esetben mit is jelent az úgynevezett szószerintiség, azt még a három vers együtt értelmezése során – ami önmagában is érdekes elemzői konszenzus – is nehéz kimutatni. A művek mintha súlyos végkövetkeztetések levonása helyett könnyed játékra hívnák a befogadót – kérdés, hogy mennyire lehet mindezt határtalanul űzni. Az előadás főként a szöveg és a befogadó termékeny együttműködésének művészetelméleti feltételeivel foglalkozik. 

A 20. század utolsó, a 21. század első évtizedeinek magyar irodalmában kétségkívül az egyik legnagyobb hatású és legsokszínűbb életmű Tandori Dezsőé. Hatása nem csupán műveinek más alkotók, kritikusok és olvasók általi recepciójában mutatkozik meg, hanem abban is, ahogyan művei inspirációként szolgáltak más művészeti alkotók, például zeneszerzők számára. Magához az életműhöz hasonlóan természetesen a hatása is túlontúl sokrétű ahhoz, hogy egyetlen előadás keretein belül minden részletre kitérően feltérképezhető legyen, így csupán egyetlen aspektusra fogok koncentrálni. Tandori költészetének, számos kortársához hasonlóan, jellemző eleme az önreflexió és az önirónia, a költészetre, illetve a költő, a lírai szubjektum saját pozíciójára vonatkozó perspektívák gyakori szerepeltetése. Ebben a tekintetben művészete biztosan párhuzamba állítható a posztszeriális zenei modernizmussal, amelyben szintén gyakran játszik szerepet az alkalmazott zenei formák, stílusok, kompozíciós technikák önreflexív és olykor önironikus használata. Előadásomban arra keresem a választ, elsősorban Kurtág György és Jeney Zoltán Tandori nyomán írt műveinek elemzésén keresztül, hogy a versekben található önreflexív és önironikus megnyilatkozások milyen kapcsolatban állnak a zene médiumában megfigyelhető önreflexióval és (ön)iróniával.  

Tandori Dezső köztudottan jelentős műfordítói gyakorlattal rendelkezett, és a fordítás során szerzett tapasztalata költői világára is rendkívül nagy hatást gyakorolt, ahogy azt már a legelső kötetének címe, a Töredék Hamletnek is jól mutatja. Ugyanakkor az angolszász lírával való kapcsolatát egy igen dinamikus kölcsönhatás határozza meg, hiszen nem csak az angol szerzők hatottak rá, hanem az ő műveit is olyan jelentős költők fordították angolra mint Kenneth McRobbie, Daniel Hoffman, Tony Connor, Edwin Morgan vagy Edwin Morgan. Ez az angol érdeklődés a magyar költő iránt azért is figyelemreméltó, mert a Tandori-versek többszörösen is próbára teszik a fordítót: a költészetére sajátosan jellemző, ám a modern angol költői hagyományban igen ritkaformai játékosságon túl a versei általában csak a tartalomra rárakódó magánéleti részletek ismeretében értelmezhetőek. Előadásomban az 1986-ban Birds and Other Relations címmel megjelent kötetbe a szerző és a fordító, Bruce Berlind által közös válogatott versek példáinak segítségével igyekszem bemutatni a fordítás során felmerülő poétikai kihívások és kérdések összetettségét. 

Az a tény, hogy Tandori Dezső abba a lakásba született, ahol aztán élete végéig élt, igencsak kedvezett a hagyatékképződésnek és sokszor tematizálódik is a szerző szövegeiben. Előadásunkban bemutatjuk ezt a teret – és azt is, ahogyan a szerző szövegeiben megjelenik. Tandori Dezső hagyatékában a szerző a képzőművészettel való kapcsolódása is tetten érhető, ráadásul több síkon. Egyrészt a kéziratokban – mind levelezésében, mind műveiben –,  másrészt képverseiben, melyek a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárába kerültek. Előadásunkban bemutatjuk Tandori Dezső kapcsolati hálóját is a különböző képzőművészekkel való levelezése tükrében, illetve legjellemzőbb relikviáit, melyek a szövegeiben is megörökítődtek. Egykori tárgyai közül ugyanis mintegy százhatvanat őriz a PIM relikviatára. Ezek az otthonában készült fotókkal, naplókkal kiegészülve megidézik egykori tárgyi környezetét, életmódját, továbbá körvonalazzák gyűjteményeit. Találunk közöttük hétköznapi használati tárgyakat, ruhadarabokat éppúgy, mint verseiben megjelenő medvéket ihlető figurákat, illetve a madarak emlékét őrző tárgyakat is. 

A képzőművészet és a költészet együttes, egymást kommentáló kifejezésmódja Tandori életművének sajátja, sokrétűen jelenik meg a vizualitás írói munkásságában. Írt képverseket, fényképezett, rajzolt, rajzait kiállította, sőt, gyakran illusztrálta is saját köteteit. Többek között Marcel Duchamp újító életműve foglalkoztatta és más képzőművészekről is publikált elemző írásokat. Együtt dolgozott Korniss Dezsővel, inspirálták egymást Šwierkiewicz Róberttel. Előadásunk első felében a 2021 végén a PIM gyűjteményébe bekerült hagyaték fotóegyüttesének főbb típusait tekintjük át az ábrázoltak és a Tandori házaspár fényképező gyakorlata tükrében. Az előadás második részében Tandori Dezső rajzait vizsgáljuk az író kapcsolatrendszere és az alkotói tevékenység kontextusában.