Kassák-konferencia az Irodalmi Magazinnal

A magyar prózának az emlékirat és az azzal rokon autobiografikus műfajok különösen erős, a mai napig megújuló hagyománycsoportját alkotják. Kassák Lajos legjelentősebb prózai műve, az Egy ember élete kiemelkedő darabja, viszonyítási pontja ennek a műfaji tradíciónak. Az előadás abból a szempontból veszi újra szemügyre a majd’ száz éve megjelent memoárregényt, hogy a visszaemlékező Kassák milyen alakokat, típusokat farag a felidézett Kassákból, és hogy ezek hogyan viszonyulnak egyrészt egymáshoz, másrészt ahhoz a kultúrához, amelyben a mű állásfoglalás, jelzés, példa kívánt lenni. Hogyan fér bele a bukott gimnazista, a kópé, a csavargó, az öntudatos vasmunkás, a szegény proletár, a szabályokat felrúgó avantgárd művész, a szabályokat szigorúan vevő pedagógus és az önmagát elemző visszatekintő alak egyetlen figurába? És hogyan hiszi el készséggel a mű olvasója, hogy egyetlen ember ennyire sokféle lehet.

Sem a Nyugat és a magyarországi avantgárd, sem Babits Mihály és Kassák Lajos viszonya nem írható le a baráti szövetség vagy az éles szembenállás adott esetekben mindenképpen leegyszerűsítő képlete szerint. Bár Kassák lapjai abba a konzervativizmussal szemben elfoglalt autonóm irodalmi mezőbe léptek be, amit nem sokkal korábban éles viták során a Nyugat – melyben maga Kassák is többször publikált – alakított ki, a Nyugat szerzői által képviselt modernség az 1910-es évek közepén ‒ az avantgárd újítások és újítók szempontjából ‒ már túlhaladott esztétikai kezdeményezésnek tűnt. Babits és Kassák annak ellenére, hogy több írásukban kölcsönös elismeréssel nyilatkoztak egymás munkáiról, és a háború kérdésében is azonos álláspontot képviseltek, az irodalmi modernség két egymástól lényegileg eltérő formációjához tartoztak. Előadásomban Babits és Kassák 1916-os vitáját a középpontba állítva ezt az összetett viszonyrendszert szeretném feltárni. 

Ezra Pound, a nagy modernista költő és lapszerkesztő 1930-as Small Magazines című elméleti szövegében tulajdonképpen már a hőskorra visszatekintve gyűjtötte össze az modernista lapok legfontosabb tulajdonságait. Kassák csupán pár évvel korábban megjelenő, kevésbé ismert és igen rövid életű 365 című lapja ezeknek az ismérveknek csak részben felel meg. Igaz, hogy formátumát és élettartamát tekintve „kicsi”, emellett az új művészet propagálója, ugyanakkor nem a programadó manifesztum tűnik a kiadvány fő rendezőelvének, mint Pound ideáltipikus folyóiratánál. Egy esettanulmányon keresztül amellett érvelek, hogy a 365-höz hasonló kelet-közép európai lapok elemzéséhez Pound alapvetően a folyóiratok tartalmára koncentráló szempontjain túl figyelembe kell vennünk olyan kérdéseket, mint az emigráció, a határellenőrzések, a sajtótörvények és a rivális avantgárd csoportok által meghatározott viszonyrendszer. A két ismert Kassák-folyóirat, a bécsi Ma és a budapesti Dokumentum közé ékelt 365 példáján keresztül mutatom be, hogy ez a minden szempontból átmenetinek tekinthető, csupán két számot megélt lap milyen szerepet játszott Kassák nemzetközi horizontú avantgárd folyóirat-konglomerátumának hazai adaptálásában – túl a programszövegeken.  

Kassák az 1945 októberében alakult Európai Iskola nevű művészcsoport alapítói között volt, a csoport kiadványai és kiállításai az absztrakt és a szürrealista művészetet népszerűsítették Magyarországon. Kassákot ebben az időszakban két folyóirat szerkesztése is lekötötte: az Alkotás és a Kortárs egyaránt ebben az időszakban jelentek meg. Az előadás a folyóiratok és az Európai Iskola közös törekvéseit állítja előtérbe, Kassák személyes hozzájárulásait kiemelten tárgyalva. 

Kassák 1920 körüli költészete ismeretesen jelentős nyomokat hagyott a fiatal József Attila 1924‒1927 közötti lírájában. A fiatalabb költő viszonyulása a kassáki avantgárd költői paradigmához ugyanakkor erősen reflexív és transzformatív, helyenként akár kritikai vonásokat mutat. Ezek a jellegzetességek megnyilvánulnak a költői beszédnek mind vizuális, mind akusztikus síkján, összetett alakzatokat hozva létre, már itt eltéveszthetetlen módon mutatva József Attila egyéni poétikai törekvéseit. Különösen, hogy e korai avantgárd időszak egy sor alapvető motívumot alapoz meg szemléletformáló érvénnyel, amely motívumok az érett József Attilánál is kanonikus versekben térnek vissza. Az előadás a röntgenkép kassáki motívumát, illetve trópusát állítja középpontba, amely József Attila verseiben alapvető önreflexív jelentőségre tesz szert.

Előadásomban három olyan – a Kassák-életmű különböző korszakaiban keletkezett – verset vizsgálok, melyeket a képi önreprezentáció és az ekphraszisz alakzata köt össze. A versekben szereplő képek (tükörkép, festett vagy fénykép, plakát, fotográfia) leírásából kibontakozó önreflektív szólamok – túl azon, hogy betekintést engednek Kassák poétikai megoldásainak történeti alakváltozataiba –  a lírai önértelmezés sajátos időbeliségének lenyomataiként is értelmezhetők. A Szonett egy gyermekkori képemhez (1909) című korai alkotás a tükörkép és a gyermekkori kép kettős perspektívájából bont ki valamiféle ambivalens jövőképet. A „Szegény”-pózban (1918), mely vélhetően egy háborús plakát képleírására épül, a beszélő egy jelenbeli én-ideál „megrajzolására” tesz kísérletet. Az Egy fényképem alá (1968) című (posztumusz megjelentetett) öregkori költemény a nyolcvanéves „megtöretlen” Kassák önarcképverse, melynek ekphraszisza az arckép (tükörképhez viszonyított) ontológiai karakterét, létrangját állítja előtérbe. 

Kassák Lajos önéletírása különleges mérföldköve az író életének s életművének. Korabeli fogadtatásában fontos szerepet játszott az író iránti széles körű társadalmi érdeklődés, mely éppannyira szólt a szerzőnek, mint a szervezőnek, a sokakat megbotránkoztató, másokat lelkesítő, formabontó avantgárd költőnek, mint a munkásnak, aki a saját osztályát is képviselte az irodalom és művészet nagy üléstermében. Kassák most mindenki számára érthetően, nem-avantgárd módon szólalt meg, s ez akár visszalépésnek is tekinthető. Valójában azonban egy új, önéletrajzi regénypoétikát alakított ki. Az élettörténeti elbeszélés hagyományos és modern formáinak dinamikus összjátéka olyan beszédmódot hoz létre művében, amelyben az egyéni és közösségi identitástörténetek elbeszélése, a művészi fejlődés és küldetés eszméi, de mindenekelőtt az alkotás autonómiája ‒ mint érzék és mint gyakorlat ‒ egyaránt szerepet játszanak. Az Egy ember élete ma is éppolyan remek olvasmány, mint 1924-ben, amikor első részletei a Nyugat hasábjain megjelentek. 

Kassák Lajos 1910-es évekbeli avantgárd tevékenységét manapság a költészetével szokás azonosítani, illetve – természetesen – szerkesztői, irodalom- és művészetszervezői munkájával. Ekkor írt prózái – főképpen regényei – kevésbé ismertek, s valójában kevésbé kutatottak is, mint lírája, kevésbé hívták fel magukra az irodalomtörténészek figyelmét, értelmezésük, irodalomtörténeti elhelyezésük (részben) elmaradt. Előadásomban ezeket az 1915 és 1919 között megjelent prózai műveket fogom elemezni, főként két regényét, az 1918-as Misilló királyságát és az 1919-es Tragédiás figurákat (a két novelláskötetre – Khalabresz csodálatos púpja, 1918 és Egy szegény lélek megdicsőülése, 1918 – most az időkorlátok miatt csak utalni tudok). Elemzésemben ezt a két szöveget – főként avantgárd sajátosságaikra fókuszálva – a narratológia (és a posztnarratológia egy ágának, a korporális narratológiának) az eszközeivel igyekszem megközelíteni.

Kassák a magyar avantgardista konstruktivizmus legnagyobb festője. Az 1920-as évek első felében képarchitektúrákat festett, illetve fametszeteket és kollázsokat készített. Összehasonlítva Kassák geometrikus absztrakcióját a köréhez tartozó Bortnyik Sándor és Moholy-Nagy László konstruktivizmusával vagy Kazimir Malevics szuprematista kompozícióival, illetve Piet Mondrian, Paul Klee és Duchamp-Villon imaginárius tereivel e korai korszakára a síkszerűség és statikusság jellemző. Festményei darabosak, nehézkesek, érződik rajtuk az anyaggal való megküzdés, ami részben a festészeti képzés hiányából adódott. Amikor két évtizedes szünet után, 1950 körül ismét festeni kezdett, Gadányi Jenő útmutatásai nyomán rendszeres festészeti stúdiumokat végzett és pár évig figurális tájképek, csendéletek, ember- és állatábrázolások kerültek ki az ecsetje alól. A természeti élmény nyomán „műtermi” képek sorozatát alkotta, amelyeken a látványban megnyilvánuló szerkezeti törvényszerűségeket keresve. Az 1950-es évek második felétől ismét absztrakt képeket festett, de ezek távol álltak fiatalkori munkásságától. 

Kassák Lajos munkássága (és személye) nem csupán életében, de halála után is megosztotta a róla elmélkedő tanulmányírókat és kritikusokat. Némelyek a magyar avantgárd „egyszemélyes” apostolának tartják, mások előszeretettel tettek és tesznek kísérleteket arra, hogy kimozdítsák őt eme központi szerepköréből. Itt említhető például Lengyel Balázs búcsúztató szövege, Deréky Pál kísérletei és javaslatai a kilencvenes években, valamint jelenünk hálózatkutatása, amely három markánsan elkülönülő szempontját és irányát jelentik a művészről, illetve a Kassák művészetéről (valamint környezetéről, követőiről) való gondolkodásnak, utólagos véleményalkotásnak. Az „esetlegesen” kiválasztott (így teljességre semmiképpen sem törekvő) példák talán némiképp körvonalazhatják az egyes értelmező korszakok általános irodalomtudományi tendenciáit is. 

Kassák Lajost a hazai irodalomtudomány szinte az egyetlen magyar avantgárd szerzőként tartja számon. Hatása azonban a közelmúlt és a kortárs magyar lírában is erőteljesen érzékelhető. Az előadás és a dolgozat két alkotó munkásságát veszi röviden szemügyre e tekintetben: Szőcs Gézáét, aki a nyelvi és szövegalkotási eljárásokban, és Géczi Jánosét, aki a szöveg képszerűvé tételében (az ún. képversekben) viszi tovább Kassák örökségét. 

Az avantgárd alkotóknak, személy szerint Kassák Lajosnak a közoktatással kapcsolatos viszonya a kezdetektől problematikus: egyrészt lételemük az intézményesített, „akadémikus” keretek szétfeszítése, másrészt a különböző „izmusok” jegyében, a maguk erőteljes manifesztáló törekvésével is, egy folytonos új keret megalkotásának az igényével – s ha a történelmi körülmények lehetővé tették, politikai eréllyel is – léptek fel. És itt nem csak a szovjetorosz közoktatási népbiztosok és az avantgárd művészek, hanem akár Kassák Lajosnak az 1919-es színházakat szocializáló bizottsági szerepére vagy épp a Kun Béla ellenében megfogalmazott vitairatára is gondolhatunk. Az avantgárd és Kassák Lajos személye aztán évtizedekre gyanús lett, úgy a Horthy-korszakban, mint a kommunista fordulat utáni évtizedekben. Kassák életműve viszont időközben megkerülhetetlenné vált. Az avantgárd irodalom és hazai vezéralakjának, Kassák Lajosnak az évtizedekkel ezelőtt sikeresen kiharcolt iskolai oktatásba való beemelésének története nem csak az akkori kultúrpolitikai viszonyokról ad korrajzot, de meg is mutatja, hogy szerencsés esetben miként alakul és miként alakítható az irodalom mindenkori iskolai kánonja. A tanulmány röviden kitér a kassáki életmű tanórai feldolgozásának kérdésére is.