Kert & irodalom - konferencia az Irodalmi Magazinnal

Előadásomban a 18. századi, elsősorban szentimentális hangoltságú lírai életművekben felbukkanó kert-képzeteket szeretném bemutatni. Amade László és Faludi Ferenc, továbbá Ányos Pál és Dayka Gábor verseiben szépen nyomon követhető két kertképzet, a hortus conclusus, azaz a magányosság kertjének és a hortus deliciarum, azaz a gyönyörök kertjének motívuma. Ámbár ezek a motívumok összekapcsolják a fent említett lírai életműveket, az eltérések is sokatmondóak, különösen a kertművészet korabeli gyakorlati és elméleti diskurzusaival való összefüggéseikben. Az angolkert megjelenése, a kertesztétika elméletének 18. század végi, divatjelenségként is értelmezhető felfutása nyomot hagy a poéták kert-képein is: az előadás e nyomokra és hátterükre is megkísérel reflektálni

A Tündérket az egyik leghíresebb, legtöbbet imitált Faludi Ferenc-vers, melyet költője – Kovács Sándor Iván szavai szerint – „a barokk elhitetés leleményes működtetésével” szerzett. Tervezett előadásomban a vetemények és virágok táncmulatságáról szóló mű kapcsán elsősorban arra keresem a választ, hogy milyen kertképet tükröz Faludi leírása. Kitérek arra is, hogy milyen források állhattak a költő rendelkezésére – és arra is, hogy milyen összefüggésben állhat a vers a korabeli, hasonló tematikájú irodalmi műfajokkal, így a virágénekekkel, a virágok vetélkedése certamennel és az erkölcsbotanikai írásokkal.   

A magyar irodalom- és művészettörténetírásban mára széles körűen elfogadott, hogy Kazinczy Ferenc az első és legjelentősebb alakja a 18–19. század fordulóján Európa-szerte nagy hatású új kertművészeti stílus, a tájképi kert magyarországi népszerűsítésének. Íróként egyszerre törekedett arra, hogy a kertesztétikai elvek ismertetésével minél jobb ízlésű „művek” vagyis tájképi kertek szülessenek Magyarországon, valamint, hogy megtalálja a megfelelő írói stílust a kertek leírásához: útirajzaiban és újságcikkeiben valamint önéletrajzi visszaemlékezéseiben finomítgatta a tájleírásnak ezt a kevéssé ismert változatát, hogy személyes érzelmeit, bensőséges viszonyát a természethez, vonzalmát a természet művészi átalakításához kifejezésre juttassa szövegei által. Kazinczy beszámolói az általa meglátogatott magyarországi és erdélyi kertekről nemcsak a művészettörténet számára jelentenek elsődleges forrást, amennyiben először fogalmaz meg bennük kertművészettel kapcsolatos esztétikai elveket. Irodalmi értékük, hogy leírásai révén megelevenedik egy alapvető átalakulás, amit a tájkert hozott magával a nyugati világnak a természethez fűződő érzelmi viszonyában.  

Az előadás két kertbe kíván bepillantást nyújtani. Az egyik gróf Bethlen Ádámné bonyhai angolkertje, amelynek grottájára Berzsenyi Dániel Melancholia című versének szövegét vésték. A másik egy fiktív, rokokó kert, amelynek jázminos lugasában Csokonai Vitéz Mihály egy festményt helyezett el. A boldogságot ábrázoló Csokonai-kép az emlékezés, a műbarlang falán olvasható Berzsenyi-szöveg pedig az ábrándozás és olvasás technikáját tárja fel előttünk. 

Babits Mihály Hatholdas rózsakert című kisregénye a szóródó esztétikai élményen túl többféle értelmezést megenged. Vizsgálható például a rózsakert motívuma felől, vagy az életmű ritka, humorral megírt alkotásaként, de egybeolvasva a Halálfiai című nagyregénnyel, valamint a Harc az angyallal című novellával, megközelíthető a mentalitástörténet felől is. Így a hagyományőrzés, illetve a hagyományfélelem kettős jelenléte kerülhet a középpontba. Ez mutatkozik meg Gruber Franci, Balog Gizi, valamint a szövegben családnevét elhallgató, de testi-lelki csontosságát tematizáló Irén kapcsolatában. Ezt a duális világot az értékrelativizmus lengi be, ettől menekülve sem lehet kikerülni a hatása alól – legfeljebb az évek múlásával csodálkozva és ráismerve szembesülni vele. 

A kert több kultúrában is idilli, eszményített, a hétköznapi világ fölött álló teret jelöl, de ugyanígy szimbóluma lehet a gazdagságnak, a termékenységnek vagy a bujaságnak is. Csáth Géza A varázsló kertje és Történet a három leányokról című novelláinak szecessziós kertjei olyan titkos helyek, melyekben csodákkal teli gyermeki fantáziavilág, vagy épp háborítatlan béke uralkodik, s melyeknek paradicsomi hangulatába végül mindig be-beszüremkedik valamiféle nyugtalanító diszharmónia. Az előadás arra keresi a választ, hogy a novellák kertleírásai hogyan támogatják és erősítik fel Csáth poétikai törekvéseit. 

Weöres Sándor költészetével összefüggésben közismert a versek ornamentikus poétikája, gyakran idézzük a növény- és állatvilághoz kapcsolódó emlékezetes metaforákat, különösen a Rongyszőnyeg gyermekverseknek titulált szövegeiből. Az előadás egy kevesebbet kutatott és hivatkozott kötetre, a Tűzkút anyagára fókuszál, amely Ovidius Átváltozások című művének és Mallarmé költészetének inspirációjára teszi komplexszé a flóra és fauna világát. 

Előadásom fókuszában két, kertekről szóló verspárbeszéd áll. Babits Mihály Ablaknégyszög című szonettjében és Nemes Nagy Ágnes Négy kocka című versciklusának első darabjában a beszélők egy szobabelsőből, az osztott ablakkeret egyik négyszögén át figyelik a kertet, illetve a kert egy bekeretezett részletét. A látvány – a képkeretként funkcionáló ablakkeret révén – mindkét versben festői, amennyiben inkább emlékeztet egy festmény ekfrázisára, semmint tájleírásra. József Attila Két vers, kertről és Simon Márton Önarckép kilátással című költeményének énjei a kertet nem kívülről figyelik, maguk is e keretezetlen vagy határolatlan teret bejáró, a végtelen tájban mozgó alanyok, míg az őket körülvevő varázslatos (gondolkodó és érző) kertek mintha a benső kívül helyezései vagy kivetülései lennének. 

Juhász Ferenc költészete egész életében viták középpontjában állt, és az újító hang kezdeti dicsérete után inkább elmarasztaló, mint pozitív kritikákat kapott, amelyek közt visszatérő indok a népies hangvétel és a misztikus-mitologikus szemlélet divatjamúltsága és a kitartóan hangoztatott váteszköltői szerep túlhaladott romantikus jellege, amely különösen a posztmodern irodalom térnyeréséhez képest mutatkozott atavisztikusnak. Bár a burjánzó szóképekben és struktúrákban tobzódó nyelvezet az utóbbi időkben kiérlelt egy különösen érdekes új poszthumán megközelítést is, az emberfeletti én erőteljes jelenléte ebben az újraértelmezésben szintén nem engedi meg az életmű egyértelmű igenlését. Ehhez képest javaslom, hogy Juhász materialistaként definiált költői világát a materiális ökokritika szemszögéből közelítsük meg, amelyben a versek hibrid nyelvezete a természetábrázolás, tájleírás Timothy Morton által ökomimézisnek nevezett hagyományához képest ökopoézisként, a világ ökoszisztémaként való újrateremtéseként, láttatásaként értelmezhető. Egy efféle megközelítésben az, hogy az én nem tűnik el, sőt, szerepe különös jelentőséget kap, az embert a nem emberi világ „pásztoraként” vagy „juhászaként” elgondoló, s a 20. század végén is népszerű ökoetikai koncepciókhoz való igazodásként is értelmezhető (ami már önmagában is időszerűséget ad Juhász költészetének). Manapság pedig – a klímaválság küszöbén és az ehhez kapcsolódó válságprojektek tükrében – annak a „globális” ökológiai szemléletnek a költői megvalósításaként is elgondolható, amely az egyéni érdekeltségeken felülemelkedve egy bolygóléptékű ökoetikához való igazodást sürget. 

Az előadás a kertet mint enklávét értelmezi Borbély Szilárd posztumusz verseskötetében. A kert egyrészt keretként szolgál, elkerítésként, lekerítésként, amely így a mítoszhoz, a mitologikus beszédmódhoz hasonlóan kezd működni a kötetben: olyan behatárolható terepként, ahol bizonyos távolságtartással felidézhető és feldolgozható a múlt. A mítosz és a kert ilyesfajta egybevágásának allegorézisét az Árkádiai legelő, alkonyi angyal című versben fogom vizsgálni. Másrészt a kert olyan területként jelenik meg, ahol a különböző – szerves és szervetlen; állati, emberi és növényi – testek a sarasodás, a kiszáradás, a zsírosodás miatt egymásba olvadva felfüggesztik az ontológiai különbségtételeket is. Ezzel pedig a nemcsak a föld és az azon élő lények összetartozását írják be a versek, de a kertet mint kronotoposzt is: a Borbélynál megjelenő kertmetaforológia a falu helyszíneinek (a rizsföldektől a műhelyen át a parókiáig) a különféle időalakzatokhoz (a természet ciklikussága, az emberélet linearitása, a múlt retrospektív felidézése stb.) kapcsolódásából születik meg. 

Térey János Zártkert című versének szoros olvasata során alkalom nyílik az antropocén és a poszthumán fogalmi felfejtésére és a poétikai megvalósulásának analitikus kísérletére. A Zártkert a természetet a nyelvbe – és azon keresztül antropomorf látásmódba – zárja. Ennek a bezártságnak a drámai viharai vonulnak végig a versen a nyelv önreflexív, fogalmi, hangzásbeli, vizuális és szintaktikai formáin keresztül, ahogy a természet a felszabadulásra törekszik. Az emberi kultúra és a természeti jelenségek egymásnak feszülése és átfedése a bekerítettség sokrétű nyelvi-poétikai szintjén íródik a versbe. Ennek központi mozgatója, ahogy az antropomorf szellemi és érzelmi láttatások bezárják a kertet. Viharként csapnak össze az erőszak és a lágyság képei olykor eldönthetetlenné téve, hogy a jellemzők közül melyik tartozik a natúra és melyik a humán világához. A kontrasztok viharában mégis megjelennek nyugodt, szélcsendes cezúrák, amelyek a vers nyelvi ritmikájában érhetők tetten, és lehetővé tehetik a nyelvbe zárt kert kinyitását a nyelvhasználat módozatváltásaival.

Az előadás Nemes Nagy Ágnes kertjeibe nyújt bepillantást a biopoétika szemlélete felől. A kert e költészetben (lásd például: Elégia egy fogolyról, Dalszöveg, Paradicsomkert, Négy kocka, Ekhnáton éjszakája) izgalmas (hát)térként van jelen – olykor domesztikált, védelmező, máskor elzáró, kirekesztő határpontként, amelyben a „külvilágon” túli szabályok érvényesek. A kertben (kerített térben) egyszerre érvényesül a biosz és a zóé, az ember (architechtonikus igényeivel együtt) és az ember számára a természetből kiszakított-ki/átalakított tér (annak bioszférájával: növényeivel, állataival együtt). A tárgyalt versekben nemcsak az agambeni értelemben vett „puszta élet” mint természet(i körforgás) és azzal kapcsolatos transzcendencia nyer jelentőséget, hanem mindez szembeállítódik az emberélet végességével is. A testi, biológiai, növényi trópusokon keresztül folyamatosan újrafogalmazódik, mi az élet, a születés és az elmúlás. A természet megzabolázhatatlansága egyúttal párhuzamba állítható a nyelv birtokolhatatlanságával, a kimondási-megfogalmazási nehézségekkel.