Mészöly Miklós-konferencia az Irodalmi Magazinnal

A Pontos történetek, útközben nem tartozik Mészöly Miklós legtöbbet értelmezett prózai
alkotásai közé. Miközben idő- és térkezelésében a mű sok hasonlóságot mutat Mészöly
ekkortájt megjelenő regényeivel, a szereplői szólamok műbeli fölépítése, azok egymáshoz,
illetve az elbeszélői megszólalásokhoz való viszonya sajátos összefüggésben teszik érzékelhetővé a kiszolgáltatottság és korlátozottság tapasztalatát, útonlét és mozdulatlanság
paradoxitását, egyén és közösség viszonyát. Az előadás ennek nyomán azt vizsgálja, ahogy az elbeszélői tevékenység a szereplői párbeszédelemeket, illetve a különféle idősíkokat egyaránt kapcsolatba hozva teremti meg a művet jellemző világérzékelés sajátos módját

Mészöly Miklós ún. pannon elbeszéléseiben a Szekszárd körüli helyi emlékezet leginkább
textusokon keresztül aktivizálódik. Garay János és Alajos szövegei, Wesselényi, Augusz Anna és Cosima Wagner naplói többszörösen egymásba szövődnek Mészöly kezében, szinte mikrotörténelmi anyagbőséget adva az atmoszférateremtéshez. De a helyi emlékezet konkrét, ereklyeszerű aurával rendelkező tárgyakhoz is kötődik. A tárgyak egyfelől jelentésképző gócok, állandóságukkal ellensúlyozzák az elbeszélő decentralitását, másfelől az időkezelés kötetlenségét is biztosítják; ugyanakkor azonban megmaradnak szövegszervező
motívumoknak. A tárgyi néprajz textualizált dokumentumaiként (Andrásfalvy Bertalan Tolna megyei gyűjtése) pedig részt vesznek az epikai világ megteremtésében. Mindezeknek a tendenciáknak az összefonódását leglátványosabban a Fakó foszlányok nagy esők évadján és a Ló-regény című beszélyekben érhetjük tetten.

Mészöly Miklós esszéiben kirajzolódik az atmoszféra koncepciója, amely egy újfajta
objektivitás ígéretét hordozza magában. A fogalom összefonódik és nagy jelentőségre
tesz szert nála mind a kor „közérzete”, mind az ábrázolástechnika tekintetében. Egyfelől
a kor megváltozott közérzetének kifejeződését látja benne, másfelől a megragadhatatlannak
tűnő megragadásának lehetőségét. Esszéi egy újfajta objektivitás elképzelését körvonalazták,
amely egyben Mészöly ars poeticájául szolgált. Ezen objektivitás kulcsszavai a konkrét
ábrázolás, az alkalmi abszolút, a bizonytalansági együttható, az útközbeniség, az átmenet,
és mindenekelőtt az atmoszféra és a valóság tettenérése – e kulcsfogalmakat körüljárva
törekszem feltérképezni Mészöly írói gondolkodásmódját.

Előadásomban arra a kérdésre kívánok választ találni, vajon Mészöly Miklós írásmódja
mutat-e összefüggést az időről való gondolkodásával. Mészöly A mesterségről című esszéjét
kiindulópontként használva, az abban megjelenő szűkszavú időkoncepciót elemzem, majd
bontom ki, különös tekintettel a múlt és a jelen időrétegeinek paradox viszonyára, valamint
a grammatika szerepére. Az időkoncepció elemzésének tükrében a Megbocsátás című
kisregény időszervező metaforáját, a város szélén mozdulatlanná dermedt vonatfüstcsíkot
vizsgálom meg azzal a céllal, hogy az értekező és a szépirodalmi szöveg egymással összefüggésben alkothasson képet a mészölyi időszemléletről és -reprezentációról.

Ars poeticus jellege és autobiografikus elemekkel való telítettsége mellett Az atléta halálának
közismert prózapoétikai jellemzője a példázatosság, s az a sajátos, metaforikus nyelvezet, mely
egyrészt a „mészölyi ontológia” alapelveit, másrészt a világ megismerhetőségének, illetve ismereteink elmondhatóságának örökös viszonylagosságát tükrözi. Ugyanezt a feltételességet jeleníti meg a fiktív elbeszélő tudatfolyamatait modelláló s látszólag véletlen asszociációk alapján szerveződő narratíva is, melynek a mű bonyolult szemantikai struktúrája köszönhető. Előadásomban arra a kérdésre keresem a választ, milyen (szimbolikus) jelentésképződés fedezhető fel az elhallgatásalakzatok és egyéb olyan metaforikus jelentéstartalmak beazonosításán keresztül, melyek a fiktív elbeszélő szándékától függetlenül vannak jelen a narratív szövegben.

A Saulusról szóló szakirodalom triviális vizsgálatai közé tartozik az újszövetségi
Saul ApCsel 9,8 előtti alakjának összevetése a regény főhősével. Nem vitatva a recepció
ezen eljárását, az előadás arra vállalkozik, hogy kimutassa a Saulus szövegében a bibliai
tulajdonnevek és beszédmód tágasabb horizontú jelenlétét. Mészöly már a címadásában
is utal erre, hiszen a héber שאול név görög átírásának (Σαούλ) Vulgatában szereplő, római alakját felhasználva, Pál apostol hármas identitásának kicsinyítő tükrét állítja az olvasó elé. Az ApCsel-en kívüli bibliai pretextusok említésénél is fontosabb cél az elbeszélői hangnak azzal
a retorikai törekvésével számot vetni, amely temporális ambivalencát teremtve egyszerre
archaizál és modernizál a bibliai cselekmény 1960-as évek magyar diskurzusában
tartásakor. Mészöly művészi megoldása ebből a szempontból, meglátásom szerint, több ponton is imitálja Caravaggio 1601-ben befejezett, Pál megtérését bemutató táblaképének koncepcionális újításait. Ezért az előadás ennek a két műalkotásnak az összehasonlításával zárul.

Mészöly Miklós alkotói pályáján többször is megfigyelhetőek fordulatok, szerzőnk mindig
is igyekezett új és új utakat keresni mind novellisztikájában, mind regényíróként. Az egyszer
már kikísérletezett, nehezen kiküzdött eljárásmód nem annak folytatására vagy akár továbbfejlesztésére sarkallta, sokkal inkább egy akár radikálisan másfajta világlátás és epikapoétika felé fordult érdeklődése. Ilyesféle transzformációnak vagyunk tanúi a 70-es évek elején is. Az 1975-ös Alakulások című kötet utolsó részében olyan szövegeket olvashatunk, amelyek vagy még a korábbi évtizedben keletkeztek ugyan (Levél a völgyből [1964]), ám valamilyen oknál fogva nem kerültek bele kötetbe, vagy pedig olyanokat, melyek a 70-es évek első felében íródtak. Ezen alkotások egyértelműen a fentebb említett világképi és poétikai transzformáció jegyeit viselik magukon, emellett későbbi Mészöly-művekre mutatnak előre. Ezen szövegek közül a kötetcímadó, s ezért, valamint az előadásban kifejtésre kerülő más szempontokból is kiemelkedő fontosságú novellát kívánom előadásomban értelmezni – egyúttal felmutatva annak jelentőségét mind az írói életmű, mind a magyar epika alakulástörténetének aspektusából.

Mészöly Miklós életműve rengeteg ponton és rengeteg módon érintkezik a francia prózairodalommal. Ezek közül előadásomban kettővel foglalkozom. Proust időkezelése és narrációs stratégiája egyértelműen nyomot hagyott Az atléta halálán, a Filmen vagy a Volt egyszer egy Közép-Európa kötet szövegein, de utolsó regénye, a Családáradás is csatlakozik ehhez a hagyományhoz. Proust hatása tehát jelentős volt, de ennél alapvetőbb Albert Camus
prózája Mészöly Miklós számára, hiszen a francia író regényein, esszéin: Az idegenen vagy a Sziszüphosz mítoszán keresztül formálta, keretezte saját megismerés-kritikáját és az erre az alapra helyezett ontológiai értelmezéseit. S ebből az alaphelyzetből eredeztethető
prózafordulata is. Előadásomban, miután röviden felvázolom a szövegkutatások eddigi eredményeit, áttekintem, milyen szerepe volt a francia prózaművészetnek Mészöly különböző korszakainak kialakulásában, illetve milyen módosulásokon estek át a francia művek kínálta kiinduló mintázatok Mészöly prózájában.

„Bizony, nincs alattomosabb ellensége az élő színháznak, mint az eltünt(etett) idő” –
fogalmazta meg Vinkó József Mészöly Miklós Bunker című drámája kapcsán. Nem véletlenül: az első magyar modern kori abszurdként számontartott, ugyancsak Mészöly-féle, 1957-ben elkészült, 1963-ban bemutatott, és két előadás után betiltott Az ablakmosó sorsa kapcsán már 1969-ben Adyt idézve („Mi mindig mindenről elkésünk”) publikált szakcikket Mihályi Gábor. A fenti adatok ismeretében joggal merül fel a kérdés: milyenek voltak Mészöly drámái. Mennyiben rokoníthatók a korszak európai abszurd (elsősorban Beckett-, Pinter-, Ionesco-féle) műveivel? Hogyan folytatódott drámaírói munkássága? Egyáltalán: folytatódott vagy újrakezdődött az újraírások, évtizedes késéssel megvalósuló publikálások tükrében?

Egy író születésének centenáriuma kiváló alkalom arra, hogy a sokat emlegetett, kiemelkedő
alkotások mellett az életmű kevésbé ismert, csekélyebb recepciós visszhangot kiváltó szegmenseire is figyelmet fordítsunk. A Mészöly-regények, -novellák, -esszék és -drámák „árnyékában” meghúzódó líra minden bizonnyal ilyen felfedezésre, újraolvasásra váró terepe e kivételesen gazdag alkotói korpusznak. Bár a pálya 80-as évek elején tett költői kitérői nyomán keletkezett versek szerkezeti, műfaji és hangnemi sokfélesége egy elmélyültebb vizsgálódásra is alapot adhat, ezúttal csak az 1981-ben publikált, Esti térkép című kötet első, Illetéktelen észrevételek című ciklusának néhány darabját vizsgálom a táj és a költői tekintet tér- és idődimenzióit szem előtt tartva.

Mészöly Miklós meséinek jelentős része a groteszk és a mesei határán helyezkedik el ‒ ezek a szövegek azt mutatják fel, hogy a felnőtteknek szóló történetek hogyan integrálhatják a hagyományos mesei elemeket, illetve azt, hogy a gyerekeknek szóló mesék transzformációjával hogyan teremtődik egy egészen más mesei minőség. A szürreális elemeket felvonultató szövegek az allegorikus mellett egzisztencialista olvasatot is kapnak, ha úgy tetszik, a mese
funkciójának visszarendeződésével egyidejűleg; a szörnyűséges csodák, a döntések
képtelensége, a valószerűtlenségek szólnak valamiről: úgy adnak példát a világban
való eligazodásra, hogy annak tragikumát mutatják fel. A mese műfajkódjainak prózapoétikai
eszközként történő alkalmazásával a létrejövő szövegek elsősorban felnőttekhez szólnak, ahogy mindig is tudtuk: a mese-groteszk, a mese mint „misztikus termék” a legkevésbé sem gyerekműfaj.

Mészöly Miklós kisregényének, a Magasiskolának (1956) és Gaál István azonos című
filmadaptációjának (1970) egyik lehetséges értelmezése, hogy a solymásztelepen és annak
vezetőjén, Liliken keresztül a kifinomult diktatúrát modellezi. A parabolikus-allegorikus
olvasatot maga Gaál is támogatta a film forgatása előtt készült egyik interjúban, és a Magasiskola bemutatásának évében, 1970-ben különösen ismerős volt a nézők számára az a fajta paternalista elnyomás, amelyet Lilik gyakorolt a telepen. Mivel Mészöly stílusa, írásmódja rendkívül filmszerű, a rendező szükségképpen a kisregényéhez nagyon hasonló filmformát alakított ki. Kérdés, hogy a diktatórikus hatalom jellegzetességeit leképezi-e ez a filmforma, illetve ha igen, melyek az eredeti mű és melyek az adaptáció sajátosságai. Az előadás során a kisregénnyel szoros összefüggésben a film tág értelemben vett formai megoldásait vizsgálom, különös tekintettel a formanyelvre (vágás, kompozíciók, színhasználat stb.) és a hősábrázolásra (ki cselekszik, ki és miért passzív, mik a célok stb.).

Mészöly Miklós Film című regényére (1976) a 70-es évek prózafordulatának meghatározó
műveként tekint a magyar irodalomtörténet- írás, s Mészöly pályáján is fordulópontot
jelentett. A Film minimálisra redukált, szinte elbeszélhetetlen cselekménye, intermediális
játékai, „trükkregényszerűsége” és a montázstechnika, mely nemcsak két műfaj elbeszélésmódjait és eszköztárát, hanem idősíkokat, homályosan összefüggő történelmi eseményfoszlányokat állít egymás mellé az ok-okozatiság rendjét is felborítva, kihívás elé állítja a hagyományos befogadói attitűdöt, és felveti a történetek „lekerekíthetőségének” kérdését is. Az előadás a kisregény narratív eljárásait ugyanakkor a Surányi András által rendezett azonos című filmadaptáció (2000) megoldásaival együtt vizsgálja, rákérdezve, hogy
a lineáris előrehaladást nehezítő montázsolás miként működhet, s működhet-e mozgóképi
eszközökkel – átfogóan tehát azt tematizálja, hogy a vizuális médium konkrétsága hogyan képes kezelni az elbeszélés absztrakcióját és asszociatív szerkesztésmódját.

Az előadás egy hamarosan a Jelenkor Kiadónál megjelenő levelezéskötet bemutatására
vállalkozik, melynek sajtó alá rendezését Urbanik Tímeával végeztük el. A kötet az újholdas írónemzedék négy alkotójának, két házaspárnak (Mészöly Miklós–Polcz Alaine; Nemes Nagy Ágnes–Lengyel Balázs) a közös levelezését tartalmazza, amely négy emberi életút és négy alkotói pálya sajátos összefonódását mutatja meg. A gyűjtemény beszédes dokumentuma a négy író barátságának, ezen túl pedig fontos irodalomtörténeti, illetve kortörténeti és történelmi forrásanyag is. A közreadott levélkorpusz formáját különlegessé teszi a mindvégig jelenlévő „négykezes” technika, illetve a négy igen eltérő személyiség váltakozó nézőpontjai. A levélfolyam jelentős részét írói, poétikai kérdésekről folytatott dialógusok teszik ki, melynek talán legizgalmasabb pontja a lírikus Nemes Nagy Ágnes és a prózaíró Mészöly Miklós párbeszéde – többnyire egymás műveiről. A levelekből így az is kiderül, hogy a négy életmű – a baráti kapcsolatok közvetítésével és közegében – mely pontokon és milyen módon hatott egymásra.

Az előadás témája Mészöly Miklós hagyatékának története. Elsőként a kéziratos gyűjteményrész Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött nagyobb egységeit, illetve az előrendezés
során kialakított szerkezetét veszi górcső alá, egyben felvázolja a levelezésből kibontakozó kapcsolati hálót. Ezt követően az író tárgyi örökségének Szekszárdon található részét ismerteti: Polcz Alaine 2003-ban ajándékozta egy emlékház létrehozása céljából Mészöly Miklós hagyatékának jelentős részét az író szülővárosának, Szekszárdnak. A 2005. január 19-én megnyílt emlékház a budapesti Városmajor utcai lakás két részletét rekonstruálja. Az enteriőr fontos összetevője az író valósághűen elhelyezett könyvtára. A szekszárdi Mészöly Miklós Emlékház őrzi továbbá a Mészöly- és Polcz-fotógyűjtemény legjavát, az író különféle dokumentumait, díjait. Külön megállapodás keretében kerültek Szekszárdra 2006-ban Mészöly Miklós műhelynaplói.