Oláh János-konferencia az Irodalmi Magazinnal

Oláh János költészetét, versmondatainak építkezésmódját az előadás több irányból vizsgálja
‒ hangsúlyozva az életmű lírai regisztereinek összetettségét. A sokszínűség bemutatása
érdekében feltérképezi azokat a különféle hagyomány-területeket és ‒ egymástól karakterükben elkülönülő, más-más megszólalási módokat konstruáló ‒ beszédmódokat, amelyek a magyar líra történetében általában kizárólagosságra törekedve parafrazálódnak újra és törésvonalakként jelennek meg. Oláhnál ezek vagy részleges szintézisre lépnek egymással,
vagy az életmű egy-egy időszakának domináns formaeszményévé fejlődnek. Értem e tradíciók
alatt (1) a klasszikus modernség verseszményének, tematikus gócainak (Kosztolányinak,
Szabó Lőrincnek) a hatását, (2) a népies költészet forma- és motívumkészletének rutinos
ismeretét, (3) József Attila versnyelvének és (4) a minimalizációra, elliptikus szerkesztésmódra építő újholdas hagyománynak a megidézését. Az ebből előálló, bravúrosan sokszínű versnyelv, rímhasználati metódus és mondatépítkezés Oláh költészetének sajátja.

Előadásomban Oláh János Por és hamu című verseskötetének néhány darabját vizsgálom, különös tekintettel azokra a költeményekre, amelyekben a táj az emlékezet vagy a felejtés katalizátoraként tűnik fel (például: Molnár-sziget, Mélyedések, Zsögödi tájkép, Háttal a falnak), illetve azokra a versekre, amelyekben a személyes időérzékelés valamiféle kozmikus táj kirajzolódását idézi elő (például: Idő-minta, Megpróbálod). A kiválasztot alkotások kronotopikus jellegzetességein túl érintem majd az érzéki tapasztalatok (látványok,
hanghatások, fényérzékelés és haptikus benyomások) nyelvi reprezentációjának és a szövegek
hangzó medialitásának kérdéskörét is.

Pilinszky János 1946-ban megjelent első kötetét (Trapéz és korlát) és még inkább az 1959-es
Harmadnapont a magyar egzisztenciális költészet csúcsteljesítményeiként jegyzi mai irodalomtörténet-írásunk. E kötetek már észlelhető hagyományként voltak jelen a 60-as évek
fiatal költőnemzedéke számára, így az egyetemre 1961-ben beiratkozó Oláh János számára
is. Oláh költészetére a „hatvankilences nemzedék” tagjaként tekintve már Vasy Géza is „feltűnően jellegzetes tendencia”-ként utal az Illyés-féle tárgyias-leíró ábrázolásmódtól
a Nemes Nagy és Pilinszky nevével fémjelzett tárgyias-absztrakt felé való elmozdulásra.
Ezt követve a későbbi kritikai recepció is több alkalommal jelezte a lírai életmű Pilinszky
költészetével való rokonságát. Kodolányi Gyula például a 2002-es Por és hamu utószavában
jegyzi meg, hogy „a puszta érzékelés szinte olyan intenzív, mint Pilinszkynél”. Jánosi Zoltán 2018-as monográfiája pedig, amely a teljes életműre érvényes jegyként emeli ki Oláh szintetizáló hajlamát, mindegyik költői korszakában felfedezi a Pilinszky- líra nyomait. Az előadás e nyomvonalon haladva, a két költői életmű érintkezési pontjaira fókuszálva igyekszik közelebb jutni Oláh János költészetéhez.

A jel című kötet versei hamisítatlan medley vagy mashup-jelleggel összegzik a korabeli létállapotot, a vége felé hajló huszadik század emberének közérzetét. A megszólalás szándékoltan széles amplitúdójú: amerikai mikro realizmus, talált szövegek, kínai koanok, archaikus daloskönyv-részletek, Shakespeare  és csodaszarvas-rege, Kosztolányi és sámánének, sanzon és Homérosz, ballada és gyerekszáj. Szerepjáték? Hangpróbák? Laborkísérlet? Világszőttes? Kriptogram? A textus sokfélesége mögött felrémlik egyazon, kesernyés fi lozófi ával, megszállott igazságérzettel és maró humorral átitatott írói attitűd.
A többféleképp olvasható, desifrírozható szövegegyüttes szintetizálja az akkori magyar és világirodalom számos irányát és törekvését, szubjektív enciklopédiaként rögzíti, mit és hogyan próbál megragadni a kor művészete a sokcsatornás köznapi valóságból, az elevenen lüktető hagyományból, a lezajlott vagy éppen zajló történelmi folyamatokból.

Előadásom Oláh János Nincs Isten című novelláját elemzi. Sánta Ferenc, Szabó István
és Kamondy László epikája lehet az előképe annak a realista szemléletmódú ábrázolástechnikának, a magyar történelem sorsfordító eseményeit drámai erővel rekonstruáló közösségi érdekeltségnek, amely az író novelláit jellemzi. A Nincs Isten nem csupán arra ad alkalmat, hogy ezt a tradíciót újra azonosítsuk, s elhelyezzük napjaink irodalomtörténeti folyamataiban, de a kolhozosítás művészeti reprezentációjának más mintaadó darabjaival is párhuzamba állíthatjuk, ezáltal érzékeltetve a választott mű korszerűségét.

A Csókold meg a csizmám! Oláh János utolsó, posztumusz kötete, melyre – bár a benne lévő írásokat a szerző már nem szerkeszthette egy csokorba – Jánosi Zoltán a magyar vidék II. világ háborús megpróbáltatásait felvillantó elbeszélésfüzérként, majd regényvázlatként hivatkozik. E megnevezések egyként arra utalhatnak, hogy a közös főcím alá sorolt elbeszélések között rendkívül szoros, már-már szerves a kapcsolat. Hogy az elrendezés egy még szerzői intenció alapján történt szerkesztői eljárás eredménye, mindenképpen több, mint filológiai érdekesség, hiszen kompozíciós kérdéseket vet fel: valóban egybe olvashatók, s ha igen, miért olvasandók együtt e rövidprózai alkotások, vagy külön is megállják-e a helyüket? A terminusok is tisztázásra szorulnak: elbeszélésciklusnak, novellafüzérnek vagy éppen elbeszélésgyűjteménynek nevezhető-e az írások összessége? Az előadás a fentiek alapján a műben megjelenő kohéziós szinteket vizsgálja a releváns hazai szakirodalom (például: Bezeczky Gábor, Hajdu Péter, Finta Gábor, Kis Béla, Gereben Ágnes tanulmányainak) kontextusában.

Oláh János Közel című, prózapoétikailag rendkívül összetett regényének megközelítéséhez számos elbeszéléselméleti szempont kínálkozik, érdemes azonban a szöveg időviszonyait meghatározó, tudósító jelen idő és az elbeszélői perspektíva sajátos kapcsolatára összpontosítani. Előadásomban ezúttal a jelen idő reprezentációs eseményeit: a most határozószó használatát, még inkább az olvasás és az írás aktusainak a megjelenését, továbbá e jelenségek befogadási folyamattal való összefüggéseinek lehetőségét vizsgálom.

Előadásomban Oláh János irodalomszervezői munkájának a Magyar Napló újraalapításával
kezdődő időszakát szeretném bemutatni. A folyóirat egyedi arculatának kialakítása kapcsán
kitérek az Európai Figyelő rovatra, az érettségi előkészítő sorozatra, majd a 2003 óta havi
rendszerességgel jelentkező Nyitott Műhely rovatra. A FOKUSZ Egyesület és a Könyves
Szövetség megalapítása is azt példázza, hogy Oláh János nemcsak a folyóiratot, majd
az 1999-ben induló könyvkiadót kívánta életben tartani, de figyelemmel kísérte és segítette
a Kárpát-medencei magyar irodalmi műhelyek munkáját, valamint együttműködést alakított ki az azonos szellemiséget képviselő kis kiadókkal. A nemzeti önismeret szolgálata szempontjából meg kell említeni a szociográfiai pályázatot és könyvsorozatot (Önképünk az ezredfordulón) s a rendszerváltozást feldolgozó regénypályázatot, melyből szintén könyvsorozat született. A 2000-es évek elején Oláh János elsők között
fiatalította meg a szerkesztőséget – érdemes számba venni, hogy mit lehetett tőle megtanulni.
Felsorolom azokat a szerzőket, akiket ő pártfogolt és segített pályájukon, majd ismertetem
az antológiacsalád (Az év versei, Az év novellái), a könyvheti hajóút, a Versmaraton- és
az Irodalmi Magazin-vállalkozásokat.

Oláh János színművei, hangjátékai, sőt néhány dramatikus verse és forgatókönyve révén több
évtizedes, folyamatos és meg-megújuló kapcsolatban állt a drámaírással. Művei között a szerzői jegyzés szerint egyaránt megtalálható rémjáték, színmű, hangjáték. A műfaji sokszínűség azonban még ennél is tovább árnyalható, hiszen Oláh János legtöbb dramatikus művében helyet kapott az abszurd látásmód és a sajátos történelemszemlélet. Joggal állítható tehát, hogy éppúgy található köztük abszurd színmű, mint történelmi dráma műfajával rokonítható hangjáték. Ebből adódóan a szerző előadásra szánt műveit sajátos rétegzettség jellemzi műfaji, szerkezeti és nyelvi vonatkozásban. Mindennek ismeretében különösen fontos ezeket színháztörténeti szempontból is elemezni. A rendelkezésre álló adatokat, dokumentumokat vizsgálva ugyanis jól érzékelhető az is, hogy a kapcsolódó előadások miként illeszkedtek egy-egy alkotóközösség munkájába, nemegyszer újszerű színpadi megoldásokat inspirálva.

Az Oláh-életmű recepciójában hangsúlyosan elkülönül egymástól két korszak. 1989 előtt politikai, irodalompolitikai oldaltól függetlenül fordultak a kritikusok Oláh művei felé. Ezzel szemben 1989 után gyakorlatilag csak Oláh szempontjaival azonosuló, szimpatizáló kritikusoktól olvashatunk recenziókat és tanulmányokat, így – sajátos helyzet – noha csak pozitív recepcióról tudunk beszámolni, az mégsem töri át az intézményesség bizonyos falait. A Száműzött történetek jó példa arra, hogy az azonos generációba, azonos értékrendhez tartozó és vélhetőleg nagyon hasonló élményekkel és családi történetekkel rendelkező pályatársak, valamint az e sorok írójának generációjába tartozó, de szintén hasonló háttérből jövő kritikusok fordultak megértéssel a kötet felé. Elsősorban a prózai műveket vizsgálva kívánok választ adni arra a kérdésre, hogy irodalompolitikai okokon túl milyen tényezői vannak az Oláh-életmű felemás recepciójának.