Petőfi Sándor-konferencia az Irodalmi Magazinnal

Petőfi kritikai utóéletének talán legrégibb és legtartósabb toposza a „forradalmár költőé”, aki az irodalmat közéleti aktivitásként fogja fel és éli meg, s aki megalapozza a 19‒20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb hatású önleírását, amely szerint a költő, az irodalmár közösségi felelősséget vállal, közösségi szerepet tölt be, s nem is helyes, ha elzárkózik a(z akár) direkt politikai hatásra való törekvéstől. Politikai tevékenységét elemezve és politikai tárgyú írásait verseivel összevetve azonban jóval árnyaltabb képet kaphatunk. Bár a „váteszköltő” és a „forradalmi néptribun” azonosítása a későbbi Petőfi-kultuszban a politika és az irodalom számára is gyakran bizonyult gyümölcsözőnek, Petőfi pályafutása sokkal inkább látszik arról a folyamatról árulkodni, amely során az irodalmi nyilvánosság tere, kommunikációs formái és lehetőségei elkülönülnek a szintén átalakuló politikai nyilvánosságéitól.

Hogyan lépett először a nyilvánosság elé szerzőként Szendrey Júlia, hol publikált először, és
milyen szerepet játszott mindebben Petőfi Sándor és Jókai Mór? Miként változtatta megSze ndrey Júlia naplóinak értelmezési lehetőségeit az 1847-es első kiadás? Milyen következményekkel járt Szendrey Júlia imázsára nézve Petőfi és Jókai szerkesztői beavatkozása? Az előadás ezeket a kérdéseket állítja középpontba, ezáltal arra is választ keres, hogy miként működött a kulturális marketing a reformkorban, kik voltak az irodalmi „iparlovagok”, és mi az oka annak, hogy Szendrey Júlia leánykori naplója a Petőfi-szerelem termékeként rögzült a köztudatban.

Talán a legismertebb magyar irodalmi barátság Petőfi és Arany között bontakozott ki. A
fiatalabb Petőfi bizalommal kereste fel pályatársát, akinek útját később mentorként
egyengette, az idősebb Arany pedig nemcsak barátságával, családi támogatással, de utóbb a
költőtárs emlékezetének ápolásával is meghálálta a bizalmat. E barátságot meg lehet
közelíteni több irányból is: levelezésük Aranynak olyan prózaepikai vénáját villantotta fel,
amely se előtte, se utána nem volt szem előtt; Arany fontos szereplője lett Petőfi
helyezkedésének, tehát kapcsolatuknak irodalomszociológiai jelentősége is van; s
természetesen népi programjuk politikai-esztétikai összehangolása is elindult. Az előadás
főképp az utóbbival kíván foglalkozni.

Petőfi Felhők című ciklusát nem annyira forró, inkább kihűlt kásaként kerülgeti mindmáig a Petőfi-szakirodalom. Akárcsak a Himnuszt megíró Kölcsey esetében a Vanitatum vanitas, éppúgy a Nemzeti dalt jegyző Petőfi esetében a Felhők-ciklus egyfajta érzelmi válsághelyzet vakvágányszerű lenyomataként rögzült a kanonikus emlékezetben. Az előadás a kötet motivikus utalásainak, kompozíciós sajátságainak újragondolásával szeretné ettől az értelmezési hagyománytól eltávolítani Petőfi ciklusát, és belehelyezni kortárs romantikus poétikai, esztétikai diskurzusok keresztmetszetébe, új értésmódokat nyitva ezzel a ciklus mai olvasói számára.

A Nemzeti dal a Hymnus és a Szózat mellett a klasszikus magyar irodalom egyik legismertebb
költeménye. Az 1848. március tizenötödiki eseményeknek komoly lendületet adó vers az előző kettővel ellentétben már publikussá válásának pillanatától kezdve nagy népszerűségnek örvendett. Közkedveltségének köszönhetően szédítő gyorsasággal vált a forradalom kultikus költeményévé is. A popularitás és a kultuszképződés folyamatában jelentős szerepet játszott
az, hogy a mű már a március tizenötödikét követő napokban, hetekben és hónapokban komoly
nyilvánosságot kapott a médiumokban, s egészében vagy részleteiben eléggé gyakran bukkant fel a közbeszédben és az irodalomban. Az előadás a vers sikertörténetének ezt a rövid időszakát próbálja áttekinteni: nagyrészt az 1848. évi sajtóból vett példákkal igyekszik feltérképezni a vers idézésének, felhasználásának különböző kontextusait.

A János vitéz jelenleg az ötödikes tananyag része, Petőfi Sándor verses elbeszélése azonban –
sok más általános iskolai „kötelező olvasmányhoz” hasonlóan – nem(csak) gyermekek
számára íródott. Ugyanakkor, ha elvárási horizontját nem is a 10–11 éves korosztály igényei
határozták meg, a mű oktatási karrierje megfelelni látszik a Petőfi által adott eredeti alcím
kifejezte szándéknak: népmese. Az előadás annak igyekszik utána járni, hogy milyen
kapcsolódási pontok mutathatók ki a János vitéz keletkezésének romantikus-népies
(elsődleges) kontextusa, illetve a jelen oktatási és módszertani elvei, eljárásai között. A
vizsgálat során értelmezésre kerülnek a szöveg hagyománytörténetének meghatározó
epizódjai, valamint az érvényben lévő kerettanterv és tankönyv János vitézt érintő
koncepcionális elemei.

Mit tanít, tanít-e valamit Petőfi Sándor a mai olvasóknak? A pedagógiai-tankönyvi megközelítések a versek kapcsán is hajlamosak tanításról beszélni: Petőfi tanít a hazát, az anyát, az apát, a szülőföldet, a szabadságot szeretni... A példa, a magyarázatok, a költő (a mindenkori költők) érzelmeit megfogalmazó tankönyvi/tanári/tanulói állítások lényegében fölöslegesek: az olvasó vagy ismeri a saját érzelmeit (szereti az anyját, a szüleit, a kutyáját...stb.), és az olvasástól a ráismerés örömét kapja, vagy élni segít a Petőfi- életmű is (mint az irodalom általában), és a megélésre, gondolkodásra lehetőséget kapó és képes diák mérlegelheti, hogy az ő kérdése-e, lehet-e, lesz-e az ő kérdése-e a közös sír vagy az özvegyi fátyol helye. A pozitivista megközelítések után az ideologikus Petőfi-magyarázatokat lényegében nem tudta elhallgattatni az értelmező szándékú Petőfi-tanítás. Vannak-e olvasói Petőfi Sándornak? Miért éppen Petőfi Sándornak lennének olvasói, ha minden felmérés azt mutatja, hogy – noha vannak olvasók –, az irodalomnak, a versnek lényegében nincsenek olvasói.
Mégis: a legtöbb magyar számára – váratlanul elhangzó kérdésre válaszolva – a gyümölcs alma, a szín piros, a költő Petőfi. Az evidenciának ható állítás mögött nemzedékek tudása van, és a közmegegyezés: érthető verseket írt. Ez a (tanulói, olvasói) előfeltevés teszi különösen érdekessé, talán tanulságossá is Petőfi-verseken tanítani, hogy mi a vers. Mi minden a vers?
Az ő költészetére reagáló, immár szép számú évfordulós mű is kiemelt értelmezést érdemel: a mindenkori kortárs alkotók saját Petőfi-értelmezésüket szembesítik a korral, amelyben élnek. Kérdésem valódi: van-e csillag, amely „[...] vissza fog vezetni majd /A mult időknek boldog emlékéhez”, Petőfi Sándor verseihez, a kölyökzseni írásaitól a fiatal férfi útkeresésein át a késznek elfogadott életműig?

Már a szabadságharc 50. évfordulóján, majd a költő születésének 100. évfordulója alkalmával körülbelül ötszázra becsülték Petőfi Sándor megzenésített verseinek számát. Ez a szám a 20. században, a magyar nyelvterület számos pontján végzett népzenegyűjtéseknek köszönhetően, a sokszorosára növekedett. Az írástudóvá vált parasztság a Szent Könyvek és a kalendárium mellett őrizte szeretett költőjének, Petőfi Sándornak a verseit. A megzenésítések számát tovább növelték a 20. század zeneszerzőinek megzenésítései. Közülük Kodály Zoltán tudósként is kutatta a nép- és tágabb szájhagyományos zenében fellelhető Petőfi-verseket. Az előadó népzenekutatóként több munkájában foglalkozott a Petőfi-versek zenei kapcsolataival, népzenei tekintetben. A költő verseinek megzenésítésére ma is van példa, előadásuk a Petőfi-kultusz része.

A Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteménye különleges abból a szempontból, hogy nem csak archívum és könyvtár, hanem az írók teljes egészében megőrizhető hagyatéka is, muzeológiai szempontból válogatottan. Így az úgy nevezett Relikviatár őrzi a tárgyi hagyatékot, bútorokat, ruhákat, berendezési és személyes tárgyakat, emlékeket.
Petőfi esetében nem beszélhetünk egyben maradt hagyatékról. Noha egy 1849-es foglalási jegyzés alapján viszonylag pontosan rekonstruálható az 1847-ben kialakított háztartás, a berendezés, a műtárgyak és a könyvtár. Utóbb szétszóródott ez az anyag és a Petőfi Társaság a 19. század végén nagy, országos gyűjtést indított minden olyan tárgy felkutatására, amelyhez a költőnek bármilyen köze lehetett. Ez a törekvés egy érdekes, Petőfi és Szendrey Júlia személyes ízlését, Petőfi szüleinek környezetét és a barátok, ismerősök történeteit egybefonó gyűjteményt hozott létre.

Petőfi magyar játékfilmi megjelenését csak kosztümös mozgóképes hagyományaink
többszörös foglalatán belül lehet értékelni.
A magyar hangosfilm születésétől több ezer tételes filmkorpuszban kutakodva a költő fölbukkanása hús-vér színész alakításában rendkívül ritka. Egészen pontosan ez idáig két Petőfi-filmünk van: a Rákosi-korszak reprezentatív kosztümös tablófilmje, a Feltámadott a tenger, és egy Kádár-kori dokumentum-játékfilm parabolisztikus ambíciókkal: a Petőfi 73. Ami mozgókép ezeken kívül még akad, az már nem magát a költőt, hanem csak az őt magát valamilyen értelmező-emlékező kontextusba helyezni képes kortársait eleveníti meg.
A magyar film sajátos vizualizációs szeméremmel viszonyult írástudóihoz, Petőfihez különösképp. Ezt az őt ábrázoló filmek kis száma mellett az is jelezi, hogy míg a forradalmi költő – tehát cselekvő – toposza a hazai populáris-kulturális köztudatban magától értetődő, addig ezt mozgóképen még az Illyés-biográfiára épülő Feltámadott a tenger sem erősítette tovább, vagyis Petőfi még e mélysztálinista opuszban is inkább reflektív, értelmező-
számonkérő figura, a „népi értelmiségi” korabeli követelményei szerint, az igazi (politikus, katona) forradalmi aktorok – például Kossuth vagy Bem – mellé rendelt erkölcsi indikátor. A filmvászonra álmodott Petőfi óvatos meghagyása ebben az „erkölcsi indikátor” pozícióban, bármilyen bizarr, a durván történelemtorzító Feltámadott a tengert ebben az egy vonatkozásban rokonítani képes a maga korában bátor, cenzúraprovokáló Petőfi 73-mal. Mi
több, azok a filmek, amelyekben csupán Petőfi említett kortársai szerepelnek – Segesvár (ál- Petőfi) Mária Nap (Petőfi István) Szeptember végén (Petőfi Zoltán) –, maguk is indikátorként idézik föl a költőt, így kínálják az összevetés lehetőségét: a rokonok, követők, csalók, hamis tanítványok így szégyenülnek meg a Nagy Számonkérő távoli fényében.