IM-konferencia a Bánk bánról

A Gertrúd elleni merénylet a magyar középkor egyik legismertebb eseménye, Bánk bán pedig alighanem ugyanennek az időszaknak az egyik legismertebb, nem a királyi családhoz tartozó tagja. Ha megkérdezünk bárkit az eseményekről, minden bizonnyal fel tudja sorolni azokat az elemeket, amelyeket Katona József Bánk bánja felidéz: Gertrúd királynét, azaz II. András feleségét, főúri összeesküvők egy csoportja, hatalomféltésből vagy családi okokból, a király távollétében, a pilisi erdőben, meggyilkolta. Ha azonban megvizsgáljuk a középkori forrásokat, akkor a dráma fikciós világától eltérő kép bontakozik ki a szemünk előtt. Előadásomban bemutatom a merénylet fontosabb körülményeit, kitérve arra is, hogy nem is biztos, hogy Bánk bánnak valójában köze volt Meráni Gertrúd meggyilkolásához. A középkori források alapján megpróbálok választ találni arra, hogy a klasszikus indítékok valamelyike (a külföldiek előtérbe helyezése, a „kerítőnői” szerep) állhatott-e a gyilkosság hátterében. 

A magyar politikai identitás formálódását bemutathatjuk a kulturális közösség, a politikai közösség és a jogközösség auroritásigényét kielégíteni szándékozó diskurzusok interakciójaként. Az egyes szépirodalmi műalkotásokban, valamint az irodalomtörténet (irodalomelmélet) elbeszéléseiben a különböző kollektivitáseszmények, nemzetkoncepciók megfogalmazása révén a kulturális emlékezet értelmezési monopóliumáért folytatott viták artikulálódnak; már csak azért is, mert az esztétikai ítéletalkotás közösségi legitimációra szorul. Katona József drámája egy közjogi kérdést állít az érdeklődés homlokterébe; a szuverenitás mibenlétét és a zsarnokölés morális problémáját haza és haladás kultúrafüggő kódjainak dominanciaharcában jeleníti meg. Előadásom azt vizsgálja, hogy a politika- és jogfilozófiai nézőpontok miként ismerhetők fel a szereplők cselekvéseiben. 

A kötelezően elolvasandók listáját épp úgy az iskolai hatalmi gesztus megtestesülésének tekintjük, mint a becsengetést vagy az osztályozást. Előre elkészítve, évtizedek óta szinte változatlan formában várnak minket, ahogy már várták szüleinket, nagyszüleinket és ahogy várni fogják gyerekeinket is. A lista művei között pedig a Bánk bán mindig ott volt, mindig ott van és mindig ott lesz. Pedig diákként, napjainkban épp a tizedik évfolyam végén, már az első lapokon kifoghat rajtunk nyelvezete. A cselekménye is ellentmond történelem órai ismereteinknek. A tankönyv pedig megismertet ugyan a dráma főbb szerkezeti egységeivel, klasszicista és romantikus hagyományaival, konfliktushelyzetével, a poétikai tudatosság alakzataival, de értelmezni, elemezni ettől még nem fogjuk tudni. Ahhoz diákként túlságosan távol érezzük magunktól, hiszen: „kötelező, ezért gyanús és régi, ezért érdektelen. És már a szüleinknek is kötelező volt és ők sem szerették.”
Előadásomban kísérletet teszek olyan megközelítési lehetőségek és módok bemutatására, melyek segítségével a sokszor iskolai közömbösségbe keretezett Bánk bán a diákság szélesebb rétegét is összekötő, mindannyiunk számára közös alapot adó olvasmányélménnyé válhat. 

„[V]ajjon minálunk is él-e a Bánk bán a színpadon?” – tette fel a kérdést Schöpflin Aladár a Nyugat hasábjain Max Reinhardt sikertelen berlini rendezését elemezve 1911-ben. Az előadás e kérdést kívánja megválaszolni, a teljesség igénye nélkül felvonultatva a magyar színháztörténet legfontosabb Bánk bán előadásait.
Katona József Bánk bán című műve az 1870-es évektől kezdve a nemzeti repertoár része. Ősbemutatóját 1833-ban Kassán rendezték meg, s Pest-Budára csak Kolozsvár (1834) érintésével érkezett meg 1835-ben. A Nemzeti Színházban (ekkor még Pesti Magyar Színház) 1838-ban került színre Egressy Gábor jutalomjátékaként.
Az előadás a különböző rendezői elképzelések lajstromán túl megkísérli bemutatni azt is, hogy az előadáshagyomány során miként alakították, értelmezték át Katona József eredeti szövegét.  

Katona drámájában a szereplők szólamait kommunikációs és stilisztikai szempontból két fontos tényező határozza meg. Az egyik a nyelvi és metanyelvi rétegek egyaránt erős jelenléte: pótcselekvésekbe fulladó párbeszédek, a kimondott szavakat megkérdőjelező, ironizáló gesztusok, a korabeli fiziognómia és dramaturgia által meghatározott metanyelvi jelek, illetve nyelv és metanyelv határán mozgó, töredékes mondatok, indulatszavak tömege jellemzi a szöveget. A másik fontos tényező forrása az, hogy úgynevezett udvari drámáról van szó, ahol a hatalom jellege, birtoklása, felelőssége a konfliktusok eredője: így a szereplők szólamait nyelvi-stilisztikai szempontból is meghatározza, hogyan viszonyulnak a hatalmi diskurzusokhoz. Ez utóbbiaknak a drámában három fő típusa jelenik meg: parancs, fenyegetés és vád. Az ezekhez való nyelvi viszonyulásnak több stilisztikai és kommunikációs lehetősége is megmutatkozik: mimikri, expresszió, reflexió. Előadásomban azt szeretném bemutatni, hogyan működik ez a hatalomcentrikus nyelvi konstrukció a Bánk bán világában. 

Katona József Bánk bánja minden erénye ellenére nehezen hozható közel a tizenhat–tizenhét éves korosztályhoz. Ehhez a nyelvi távolság mellett talán az is hozzájárul, hogy a közismert, tankönyvben is szerepeltetett értelmezések nagyrészt megmaradnak a dráma férfiközpontú értelmezése mellett. Pedig a Bánk bánt áthatja a nők hátrányos megkülönböztetése és tárgyiasítása, amelynek egyenes következménye az, hogy a nemi erőszak normalizálódik.
A dráma becsületsértéssé eufemizálja a szexuális bántalmazást, és még csak nem is az azt elszenvedő nő, hanem annak férje lesz az, aki ennek elsődleges áldozataként jelenik meg:  „nincs a teremtésben vesztes csak ő”. Bánk áldozathibáztató attitűdje, a megerőszakolt Melindát körülvevő általános közöny, a Gertrudist és Izidórát egyaránt övező mizogin beszédmód csupa olyan jellemző, amelyek a Bánk bán világát a rape culture reprezentánsává teszik.
Ha a diákok számára hagyunk időt, és nem félünk a kínos kérdésektől, az esetleges vitáktól, Katona drámája poros múzeumi darabból eleven szövegélménnyé válhat. Az olyan kérdésirányok ugyanis, amelyek köthetőek az iskolás korosztály mindennapjaihoz (a nemi szerepek vagy a szexuális zaklatás kérdésköre egyértelműen ilyen), segíthetnek áthidalni azt az időbeli távolságot, amely a klasszikusok és a diákok jelene között húzódik.  

Erkel Ferenc Bánk bánjának játszottsága vitán felül áll, zenei értékeit pedig a mai napig a legszigorúbb ítészek is elismerik. Ám a művet elkerülte az a folyamat, amely Meyerbeer, Verdi és Wagner remekműveivel történt, vagyis az, hogy számos újraírása született. Miért nem teremtett iskolát a Bánk bán?
Miben áll az Erkel-mű kiemelkedő erénye, miért maradt színen politikai rendszerek változásán túl is? A választ az előadásokban találhatjuk meg: színházi kényszer, hogy sokszor adható nemzeti darabot játsszanak. Ugyanakkor az is igaz, hogy a Bánk bán minden korszak lenyomatát magán viseli: az éppen aktuális divatnak megfelelően szabták át zenéjét, cselekményét, karaktereit és rendezését. Így noha a címlapon Erkel Ferenc, Egressy Béni és Bánk bán szerepel, az elmúlt százötven év alatt sem a darab nem volt „önazonos”, sem az előadások nem követtek valamiféle „Bánk bán-hagyományt”. Olyan darab, amely nagyjából húsz évente megváltozik, nem tud iskolát teremteni, mert őt magát iskolázzák be újra és újra.
Az előadás ezt a folytonos átalakítást (és nem megújulást) követi és mutat rá arra, hogy Erkel és Egressy zsenije messze eredetibb volt, mint a későbbi változatok. Azaz az operában eleve benne volt a művészi iskolateremtés lehetősége. 

Miért nem mozgatta meg a Bánk bán a képzőművészek fantáziáját? Ez a kérdés merült fel bennem, amikor áttekintettem a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményét, és alig találtam a Bánk bánhoz kapcsolódó képzőművészeti alkotást (tizenhét darab). Ez a mennyiség még érdekesebbé válik, ha egy másik fontos magyar dráma, Madách Imre Az ember tragédiája című művéhez kapcsolódó képzőművészeti anyaggal hasonlítjuk össze (százhárom darab).
Majd további kérdések merültek fel bennem: milyen képek jelennek meg a műben? Milyen síkokra bontható a történet? Mely rétegek és idősíkok fogják megragadni a mindenkori olvasót? Az 1200-as évek eleje, amikor a cselekmény játszódik vagy keletkezésének kora a 19. század, amelyben a mű írója élt, esetleg párhuzamot fog vonni a történet eseményei és saját kora között?
Előadásomban azt szeretném körbejárni, hogy Katona József műve milyen képekkel dolgozik, mi az, ami belőle vizuálisan megragadható. Ehhez elsősorban – további kötetek mellett – Konecsni György vázlatrajzait fogom segítségül hívni, melyek az 1968-as kiadás illusztrációihoz készültek. 

A Bánk bán egyszerre színdarab és opera. Mindkét alakjában számos filmes feldolgozása, átültetése, megjelenítése létezik. Mint színdarab, legalább négy színházi fölvételt őriz a filmes emlékezet (Operaház, 1957; Kazimir Károly, 1980; Bodolay Géza, 2013; Szabó K. István, 2016). Már némafilmben is feldolgozták (Kertész Mihály, 1915), van ugyanakkor három tévéfilm is belőle (Révész György, 1952; Szinetár Miklós, 1968; Szőnyi G. Sándor, 1987). Mint opera, van belőle egy színházi felvételünk (Vámos László, 1975), és így készült el belőle az egyetlen egész estés mozifilm is (Káel Csaba, 2002). Ezek közül igazán filmes megoldásokat a tévéfilmek és a mozifilmek alkalmaznak, és mindegyik közül kiemelkedik az operát átültető 21. századi mozifilm. Az előadásunkban arra összpontosítunk, hogy a film mint külön művészeti ág, a sajátos mozgóképes közeg milyen hangsúlyokat tesz ki a Bánk bánban a kibontakozó viszályrendszerek, valamint a nemzeti sorskérdések tekintetében.