IM-konferencia Pázmány Péter életművéről

A kora újkori prédikációirodalom történetében Pázmány Péter beszédeinek fontos helyük és szerepük van, az irodalomtörténeti kutatás kitüntetett figyelemmel fordult e szövegcsoport felé. Nem véletlenül: az érsek humanista műveltséggel és barokk retorikával megírt hitszónoklatai nagy hatást gyakoroltak a kortársakra, ugyanakkor példaképül és alapanyagul szolgáltak a következő generációk prédikátorai számára is – esetenként felekezettől függetlenül is.
Az előadás arra vállalkozik, hogy röviden áttekintse Pázmány prédikációinak kutatástörténetét, a kutatás legfontosabb eredményeit, magyarázatot keressen az érsek beszédeinek nagy hatására, valamint megjelölje azokat az irányokat, amelyeket a további vizsgálódás számára a legfontosabbnak gondol, különös tekintettel Pázmány Péter életműve és a barokk mint korszakfogalom kapcsolatára. 

Méltán tekinthetjük a Magyarországon az 1530-as évektől meginduló protestáns–katolikus hitviták egyik fénykorának az 1610–1620-as esztendőket, amikor a felekezetek közti tollharcokban Pázmány Péter kezdte képviselni a katolikus oldalt. Előadásomban elsősorban az ő polemikus tevékenységére fókuszálva fejtem ki vázlatosan a hitviták magyarországi történetét.
A hitvita a 16–17. század fontos eszmei-vallási változásainak, a reformációnak és katolikus megújulásnak, egyik meghatározó vallási és irodalmi kommunikációs formája volt. A diskurzus ezen fajtája igen hamar túllépte a teológiai kérdések horizontját, és lényeges szerepet játszott a vallási, társadalmi és politikai életben, valamint a nyelvi, irodalmi és kulturális fejlődésben is. A reformáció kezdeti szakaszában a reformátorok, noha a római katolikus egyházzal szemben „protestáltak”, az általuk szorgalmazott változtatásokat továbbra is azon belül kívánták elérni. Mire az 1560-as évekre véglegessé vált az egyházszakadás, már a reformáción belül is megjelentek irányzatok, amelyek fokozatosan haladtak a felekezetté válás felé. Ez utóbbit is elősegítették a hitviták, amelyek a teológiai kérdésekben vallott eltérő álláspontok élőszóban és/vagy írásban történő megfogalmazását, kifejtését és ütköztetését szolgálták.  

Pázmány saját szövegeit, nyomtatásban már megjelent műveit sohasem tekintette véglegesnek, folyamatosan alakította ezeket. A módosítások nemcsak helyesírási és stiláris változtatásokat jelentettek, hanem a nagyobb szövegrészeken végrehajtott kompilációs ‒ egybeszerkesztő és újraíró ‒ technikát is. Ez a szövegalakítási eljárás leginkább fő művében, az Isteni igazságra vezérlő kalauzban szembetűnő: életében megjelent három kiadásába (1613, 1623, 1637) Pázmány beépítette korábbi hitvitázó írásait. A vitairat forráshasználata egyetemes igényű: a Kalauz bizonyos értelemben kora enciklopédiájaként is olvasható, mivel számos 17. századi tudományos teljesítményre reflektál – ez azonban nem megy a hitvédelmi üzenet rovására, hanem inkább a hitelesség érzetét keltve a szöveg érvelését erősíti. 

A példányból is ismert első nyomtatott magyar nyelvű katolikus imakönyv Pázmány Péter tollából maradt ránk. A korábbi hóráskönyv jellegű gyűjtemények hagyományát nem követve Pázmány „modern” imakönyvet állított össze, amelyben a jól ismert alapimádságok, bibliai és liturgikus eredetű könyörgések, napszakokhoz és szentségekhez kötődő szövegek mellett számos helyzethez, életállapothoz kínált hosszabb-rövidebb imákat, elmélkedéseket, továbbá a katolikus hit, liturgia és vallásgyakorlás néhány kérdésével kapcsolatos ismereteket. Kötetéhez más, főleg latin imakönyveket, valamint teológiai munkákat is használt forrásként. Hiánypótló voltának, irodalmi igényű fogalmazásának, egyszerre bensőséges és racionális szövegeinek köszönhetően az Imádságos könyv nagyon népszerű lett, az 1606-os első kiadást követően szerzője életében még háromszor, a 20. század elejéig pedig összesen több mint harmincszor jelent meg, mintául és forrásul szolgálva számos további (akár protestáns) imakönyvnek. 

Pázmány Péter életműve számos aspektusból vizsgálható: a politikus, a hitvitázó, a költő, a tudós, az egyetemalapító – de ami mindezek alapja határozta meg Pázmányt leginkább, ez pedig a római katolikus egyház iránti szeretete, a hit védelme, és a vallásgyakorlásra, a hit megélésére való buzdítás. Ezt a célt szolgálta közvetlenül Imádságos könyvének életében megjelent négy kiadása, prédikációinak kötetben való megjelentetése, de Thomas a Kempis De imitatione Christi című művének magyarra fordítása is. Az előadásban ez utóbbi műről, Pázmány fordítói módszeréről, illetve a fordítás utóéletéről, a későbbi évszázadokra gyakorolt hatásáról is szó lesz. 

Pázmány Péter levelezését, amely az 1910-es összkiadásban két vaskos kötetet tesz ki, ritkán vizsgálják az irodalomtörténészek, jóllehet érsekké választása után az addigi hitvitázó művek és prédikációk kiegészítése mellett legtöbbször a levélírás kedvéért ragadott tollat. Előadásomban néhány fontosabb téma mentén mutatom be Pázmány levelezését, valamint Vindicae Ecclesiasticae című, Bethlen Gábor-ellenes röpiratát. Az első ilyen a politikai hírek áramlása és megosztása, amellyel a kapcsolatban a legérdekesebb kérdés, hogy milyen mértékben használta ki erre a célra Pázmány a jezsuita rend hálózatát, és hogy fennmaradtak-e kapcsolatai a rendből való kilépés után is. Egy másik ilyen tárgykör Pázmány önvédelmi stratégiája, személyes apológiája az őt ért támadásokkal szemben, mint amely érsekké választásakor a saját rendtársai részéről érte őt, vagy amellyel Bethlen hadjárata idején kellett szembesülnie a protestáns rendek felől. Ettől nem független a harmadik kérdés, vagyis az, hogyan viszonyult Pázmány a vallási türelemhez, és hogyan kommunikált olyan más felekezetű főurakkal, mint Thurzó György és felesége, Czobor Erzsébet vagy Bethlen Gábor. 

Pázmány Péter Isteni igazságra vezérlő kalauz című, korszakos jelentőségű munkájának súlyát a kortárs protestáns közösségek is érzékelték. Komoly vitát képezett zsinati szinten, hogy szabad-e felelni a Kalauzra. Végül kevés cáfolat született, de több lelkész könyvtárában megjelent a kiadvány, és kora újkori protestáns írók is idézték műveikben. Sokakat szíven ütött a kardinális érvrendszere, az éles protestánsellenessége, és argumentációja, hitvitastílusa. A hitviták számos fajtája közül (írásbeli vagy szóbeli, egyidejű vagy kései, egy- vagy többnyelvű) elemzésemben egy readers response típusú példát hozok: egy vagy több névtelen olvasónak egyetlen kötetre tett bejegyzéseit vizsgálom. Az íráskép és -fajta szerint rendezhető szövegek alapján szemléltethető, hogy a négy-öt olvasó más-más korból egyedi spirituális karaktert képviselve vívta meg virtuális küzdelmét Pázmánnyal és szövegével, hol a sorok közé (interlineáris), hol a szedéstükör szélére (margó) jegyezve ítéletét.

Pázmány Péter életműve talán a legrészletesebben és legsokoldalúbban feldolgozott kora újkori magyar prédikációs és hitvitai korpusz, mellyel kapcsolatban az irodalomtörténetírás napjainkban nem csupán tartalma, forrásai, megformáltsága kapcsán ejt gyakran szót, hanem azt is egyre részletesebben vizsgálják a kutatások, hogy ki, mikor és hogyan másolt, kompilált, használt fel Pázmány-műveket saját prédikációs köteteiben. Az ezzel kapcsolatos úttörő kutatások természetesen a katolikus szerzőkhöz kötődnek, ám nem szabad elfelednünk, hogy a felekezetközi átvételek a korszakban szintén gyakoriak voltak. A legszélsőségesebb és talán legizgalmasabb példákat az erdélyi unitáriusok 17. századi kéziratos kódexeiben találjuk. A szentháromságtagadó szerzők és másolók végtelen kreativitással veszik át, írják, szerkesztik át, rejtik el vagy használják nyíltan Pázmány szövegeit, leginkább prédikációit. Az előadás során a lelkészképzéstől kezdve a vasárnapi és ünnepnapi prédikációkon át a halotti beszédekig a mai napig kiadatlan kéziratos kódexekben található példák segítségével ismerhetjük meg az erdélyi felekezet tagjainak szövegszerkesztési és kompilációs technikáit. 

Irodalmunk három nagy „elsője”, Balassi Bálint, Pázmány Péter és Zrínyi Miklós közül Pázmány életművére jut a legkevesebb idő a középiskolában. A kerettanterv alapján az erre fordítható egyetlen óra arra elegendő, hogy pályája áttekintése után megismerkedjünk az Öt szép levél egy részletével. Előadásomban bemutatom, hogyan tágítható ez az időkeret, és milyen módszerekkel hozható közelebb Pázmány a középiskolásokhoz. A bíboros munkásságából a mai diákok számára írásainak, érvelésének retorikai elrendezettsége és felépítése kínál olyan nézőpontot, ahonnan számukra is élővé válhat a félelmetes vitatkozó távolinak tűnő alakja. Prédikációi és hitvitázó iratainak szikár szerkezete és színes stílusa a mai olvasó számára is követendő példa lehet érvelő szövegek írásakor. Témafelvetései, a szövegeiben tárgyalt életvezetési kérdések a mai korosztályt is vitára késztethetik. Pázmány a kortársaira is jellemző nyers, olykor az ellenfél becsmérlésétől sem visszariadó stílusa jó alkalmat teremt arra, hogy a diákokkal közösen gondolkodjunk el az egykori hitviták és a mai társadalmi viták hangneméről, lefolyásáról. Előadásomban tanórán is használható szövegrészleteket és feladatokat is bemutatok. 

A Pázmány-ikonográfia a 17. századtól kezdve bővelkedik festészeti, kisgrafikai, szobrászati és mozaik ábrázolásokban. Az olajfestmények és rézmetszetek közül főként Szelepcsényi György két metszetének és az azok nyomán a 18–19. században készült festmények és sokszorosított grafikák hatása figyelhető meg az ikonográfiában. A szobrok és domborművek fontos előképei voltak az arc és a felsőtest mintázásához jól használható mellképek.
A 19. század második felétől kezdve szinte évtizedenként készült egészalakos Pázmány-szobor, -büszt vagy -dombormű. Időbeli eloszlásukat áttekintve megfigyelhető, hogy a szoborállítás első virágkora a két világháború közé esik. 1950 és 1990 között semmilyen szobrászati alkotás nem készült, a korábbiakból egyet raktárba szállítottak, egyet pedig áthelyeztek egy kevésbé központi helyszínre. A 2000-es évek elejétől újabb felívelés figyelhető meg: a szobor- és domborműavatások Pázmány személyes pályájához és az általa alapított egyetemhez kapcsolódó évfordulók körül sűrűsödnek.
Az egyházi és a világi megrendelések aránya egyharmad-kétharmad. A művek célja és az általuk hordozott eszmei tartalom is ennek megfelelően alakult: az egyházi megrendelésű szobrok motívumaikban, gesztusaikban az egyházi szónok, prédikátor munkásságot és esztergomi érseki tisztséget hangsúlyozzák, míg a világi megrendelésre készültek a tudós, író, egyetemalapító tevékenységet emelik ki. Alapvető funkcióváltozás nem következett be egyik szobor vagy dombormű esetében sem. 

Pázmány Péter műveinek halhatatlanságáról a Nyugat 1920. október 15-i számában, Pázmány születésének 250. évfordulóján emlékezett meg Kosztolányi Dezső. Pázmány egyedülálló stílusművészetét, lelki alkatát állította írása középpontjába, amelyek szerinte a magyar próza atyjává emelték. A Nyugat vonzáskörzetében Kosztolányin kívül bizonyára többen is gyakran olvasták a nagy elődöt. A szakirodalom azonban kevéssé foglalkozott azokkal a fikciós elemeket is tartalmazó szépirodalmi művekkel, amelyek Pázmány alakját hitelesen, történelmi keretbe ágyazva keltették életre, még nem azonosították ezeknek a műveknek a forrásait.
Az előadásban három olyan művet mutatok be, ahol Pázmány fellépése és szerepe nem csupán a XX. századi írói fantázia szülötte, hanem alakját és szavait eredeti forrásokból építik fel. Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának második részében, A nagy fejedelemben, Sumonyi Zoltán Pázmány című drámájában és Dippold Pál Pázmány Péter köpönyege című novellájában azonosítom a Pázmány-művekből átvett részeket az eredeti forrásokkal, felvázolva a művek történelmi hátterét is.

Előadásomban Pázmány Péter stílusáról szóló szépírói esszék nyomán igyekszem bemutatni a róla és írásairól kialakult képet. „Magyar mondat van – […] Kosztolányi előtti és Kosztolányi utáni mondat. A Kosztolányi előtti mondat lehet barokk, és akkor a Pázmányé, mindenki másé részhalmaz (többnyire nem is mondat)” – írta Esterházy Péter. Az idézett párhuzam vélhetően már csak azért sem véletlen, mert Kosztolányi Dezső számos provokatív megállapítást tett a tizenhetedik századi hitszónokról: például azt, hogy műveit olvasva szükségtelennek tűnik a nyelvújítás, vagy azt, hogy Pázmány bizonyította be, hogy „nincs többé lehetetlen ezen a [magyar] nyelven”. Az idézett mondatok nem csupán stilisztikai természetű megállapítások – sokkal inkább az írás és az írói munka sajátos metaforái.