Kedves Olvasó!
Pázmány Péter a magyar irodalom egyedi géniusza. Kalamárisában Kosztolányi szerint „tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is”. Egyházi írásai – prédikációk, vitairatok, teológiai összefoglalók, imádságok – a barokk irodalom körébe sorolandók: megfelelnek az adott műfaj formai és tartalmi követelményeinek, ugyanakkor személyes indulattól fűtött, nemegyszer gyilkos iróniával fűszerezett, kristálytiszta érveléstechnikával készült alkotások is egyben.
Nem feledhető, hogy a 17. század sokszor írni és olvasni sem tudó embere e művek elhangzása során találkozott a szépirodalommal, ezért a vázolt írásmód a jezsuita elveknek megfelelően egyaránt szolgálta a hallgatóság figyelmének fenntartását és érzelmeinek felkorbácsolását.
Lapszámunk célja, hogy Pázmány munkásságát és emlékezetét a legújabb kutatások tükrében mutassa be. Fontosnak érezzük azt is, hogy egy ma már szinte ismeretlen korszak kultúrájának közegébe bepillantást adjunk, hiszen ekkor a különböző irodalmi alkotások valóban közösségi értékűek és használatúak voltak, meghatározott etikai és retorikai elvek szerint szerveződtek, sőt bizonyos egyházi műfajok olyan szemléletformáló erővel bírtak, amelyről ma már csak álmodozhat a szépírók jelentős hányada.
Kiadványunkban Pázmány nem csak portrékról tekint vissza ránk: világát egykorú ábrázolások, műveiről és relikviáiról készült felvételek, a magyarországi barokk freskófestészet remekei, valamint kortárs képzőművészeti alkotások, feldolgozások révén igyekszünk megidézni.
