Az irodalomtudós szerepei és feladatai

A romantikakutatás több szempontból is tanulságos terület (kiindulás) az irodalomtudós – s általában a filológus – kulturális „szerepének” vizsgálatához. Magának a történetiség tudatának a kialakulása, a múlt emlékezetének aktualizálása fűződik ugyanis a 18. század végén kezdődő esztétikai eszmélkedésekhez. A koraromantika időszakában a világértelmezés, az önreflexió, a társadalomfelfogás napjainkig érvényes mintái jöttek létre. A „világ romantizálásának” attitűdje összefonódott a társadalmi cselekvés igényével, akár a forradalmi változások segítésével. Az irodalom tudományának e performatív karaktere azóta is velejárója lehet a kutatásnak és a közvetítésnek. Történeti és mai funkcióiban ez a cselekvési mód elsősorban a nyelvhez, a diszkurzusformákhoz való viszonya szerint jellemezhető. Napjaink „kulturológiai” vagy „társadalomtörténeti” fordulata ugyanakkor többnyire abban érdekelt, hogy elfedje ezt az összefüggést, amelyet ideológiája fenyegető kritikájaként érzékel. Jellegzetes tünete ennek, hogy ragaszkodik a „jelenlét” félreértett, metafizikaivá torzított fogalmához, s a nyelvi-poétikai aspektust pusztán mint a hozzáférés közegét fogja fel. E kartéziánus-dualista-instrumentalista nézet az irodalom tanulmányozását eltávolítja annak eleven és aktuális performatív-dialogikus jellegétől. A tudomány feladata lehet mindenekelőtt a ragaszkodás az így értett jelenlét esztétikai tapasztalatának megőrzéséhez.  

Platón egyszerre hangsúlyozta a művészet erkölcsileg és politikailag veszedelmes voltát és a közös művészeti alkotás (mindenekelőtt a kartánc) közösségképző szerepét. A kartánc feladata a polisz polgárainak érzelmi és érzéki összekapcsolása volt, ami egyszersmind a közösség morális és politikai egységét is maga után vonta. A modern társadalmakban a művészetnek ez a szerepe két irányból is kihívással találkozott. Egyrészt az individualizmus mint legfőbb társadalomelméleti-politikai alapelv, másrészt a művészet autonómiájának tételezése felől. Ugyanakkor ez a két elv a modernitásban sem abszolút érvényű és abszolutizálásuk nem is kívánatos. Friedrich A. Hayek a valódi és a hamis individualizmus fogalmi megkülönböztetésével érvel amellett, hogy csakis a kultúra által hordozott szokások és hagyományok ereje képes az egyént és a közösséget is legjobb lehetőségeik kölcsönös kibontakoztatásához eljuttatni. T. S. Eliot pedig az irodalmi nyelv lefordíthatatlan egyediségére emlékeztetve hangsúlyozta a költészet társadalmi hivatását. Az előadás ebből az összefüggésből lép tovább a volumen fogalmához, melyet Hans Ulrich Gumbrecht a kései Gadamertől vett át és alkalmazott az esztétikai élmény kortársi feltételeinek és lehetőségeinek fogalmi megragadására. A költői szöveg (mint „ének”) teljes nyelvi-érzéki térfogatának kibontakoztatása közösségalkotó szerepet is betölthet és ilyen módon az irodalomtudóst anélkül juttathatja új társadalmi szerephez, hogy tárgyának és tevékenységének önállóságát ezek eszközzé alacsonyításában megszüntetné.

A 21. század harmadik évtizedében a humántudományok elfogadása és társadalmi szerepének elismerése soha nem látott mértékben zuhan. Az irodalomtudomány presztízse is – valljuk meg – folyamatosan csökken, finanszírozása és infrastruktúrája egyfelől mindinkább szűkül, másfelől vannak olyan részterületei, amelyek – ha fel is veszik a versenyt a legújabb innovációkkal, vagy egyedülálló eredményeket hoznak is létre – szinte láthatatlanok, és említés nélkül maradnak. 
Az elmúlt egy-két évtizedben radikálisan megváltoztak a kutatási gyakorlatok és módszerek is. Vajon van-e helye, és ha igen, mi a lexikonoknak, a kézikönyveknek, a bibliográfiáknak és egyéb segédleteknek az irodalomtudományi vizsgálatokban? Előadásomban egy olyan jó gyakorlatot mutatok be, amely a tágabb kitekintés mellett az Irodalomtudományi Intézetben készülő, konkrét példát is szemléltet, és amely versenyképes választ ad a megváltozott kor és praxis kérdésfeltevéseire. 

Az előadás röviden az irodalomtudóssá válás lehetséges és szükséges stádiumaival vet számot. Kiemelten foglalkozik a humántudományos pálya helyzetével és nehézségeivel, részben a más diszciplínák terén föllelhető lehetőségek és a különböző tudományágak megbecsültségének tükrében. Külön tárgyalja az irodalomtudós potenciális szerepét a közösség, a „társadalom” szemléletének, gondolkodásmódjának alakításában, az irodalomtudós és az irodalom hatását a hétköznapi magatartásformákra és megszólalásmódokra, s kiemelt jelentőségét az egyén és a közösség identitásformáló és önértelmező tevékenységében, önmegismerési és önértési folyamataiban. Röviden kitekint néhány külföldi párhuzamra. Elemzi továbbá az irodalomtudósi és egyetemi oktatói pálya és tevékenység szoros összefüggését, lényegi kapcsolódási pontjait, beleértve a tehetséggondozás, a doktori képzés és kutatócsoport(ok) alapításának lehetőségeit és reményteli produktivitását, a „szellemi közeg” megteremtésének szükségességét és fontosságát.

Az irodalmár nem jövendőmondó, de az irodalmi szövegekből megsejtheti, hogy milyen jövő vár ránk. Az irodalomtudomány számára éppen ezért az a kérdés, hogy az irodalmi szövegek milyen elméleti kihívásokkal szembesítik, és a digitális kultúrában miként változik a szerepköre, miként képes ötvözni a klasszikus bölcsészet és a kritikai digitális bölcsészet kínálta lehetőségeket, mennyire képes megfelelnie a techno-tudomány, az (ön)menedzselés, a marketing elvárásainak. Az előadásomban azt vizsgálom, hogy a kortárs anglo-amerikai, francia, német és magyar irodalomtudomány milyen válaszokat ad ezekre az elméleti és gyakorlati kihívásokra.

A nyolcvanas-kilencvenes évek kortárs irodalmához képest meglehetősen beszédes annak tapasztalata, hogy a jelen periódusban nincs nyoma új nyelvek keletkezésének. Minden főbb poétikai szimptóma arra utal, hogy ilyen új impulzusok megjelenésének legnagyobbrészt a művek szemléletszerkezeti és szubjektumfelfogásbeli sémái állnak az útjában, amelyek legnagyobbrészt még mindig a hatvanas-hetvenes évek irodalmi episztéméjének rendjéhez tartoznak. Az európai irodalomban ezzel egyidejűleg viszont jól érzékelhető változások jelzik a közelmúlt utómodern irodalmi alakzatainak átalakulását, hangnemi és tematikai hangsúlymódosulásait.
Az előadás annak feltételezéséből indul ki, hogy ez az új egyediség már nem azt az „antropológiai” eredetiséget ismétli meg, amellyel Hegel egyfajta expektoráció jegyében magyarázta a „belső” tartalmak „külső” nyelviesülését, hanem olyan konstellatív képződményként áll elő, amely nem keríthető kézre a prozopopeia arckölcsönző műveleteivel. Ez azt is jelenti, hogy a műalkotás beszéde – nyelvek és szólamok összjátékában orkesztrálódó „hangzásként” – nem tesz lehetővé olyan olvasatot, amely humán individualitást társíthatna a beszéd eredetpontjához. Az irodalomtudomány fő kihívása itt abban lehet, hogy a hangnemek és műfajok hatástörténeti alakulásának kontextusában miként tudja előhívni – és hitelt érdemlően megvilágítani – ennek az új egyediség-tapasztalatnak az összetettségét és értékindexeit. 

Az irodalomtudomány – ahogyan az irodalom is – történeti képződmény, mely speciális társadalmi lehetőségfeltételek közt, sajátos szakmai és legitimációs célok által strukturált módon alakul. Már Thienemann Tivadar kiemelte, hogy történetiségének egyik legfontosabb tényezője az irodalmi (és társadalmi) kommunikáció mediális körülményeinek változása. E kontextus mai állapotának, motívumainak leírásában a szakirodalom egyre többet használja a konvergens médiatér, a transzmediális történet vagy a hálózattársadalom fogalmait. Bizonyos társadalomelméleti megközelítések pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy a sokáig alapvetőnek, adottnak gondolt, a modernitás alapélményéhez tartozó intézményeink alapjai, kritériumrendszerei is változóban vannak az említett tényezőkkel összefüggésben. Az irodalomtudomány esetében például a professzionalitás és laikusság fogalompárja, de a szakmai olvasás pozícióját és céljait biztosító összetett, számos elemében hierarchikus szervezeti struktúra is érintett ebben. Előadásomban arra keresem a választ, hogy e változások során hova kerül az a gyakorlat, amit szakmai olvasásként ismerünk.

Az (irodalom)tudomány működése által előhívott erkölcsi kérdések három, egymásból következő, egymásra épülő szempontrendszer mentén vizsgálhatók. Ezek a filológia, a (szak)tudomány, valamint a szakmai közösség/tudományos élet szűkebb és tágabb körei. E három részterület magába foglalja többek között a szövegek kiválasztásával, interpretációjával és kommentárjaival, az irodalomtudomány történetiségének szakmai buktatóival, az alkalmazott/felhasznált értékrendszerrel, illetve az értelmezői/befogadói közösség emberi megnyilvánulásaival kapcsolatos problémákat. Más szavakkal: feltárhatja az objektív módszerek és a személyes viselkedések egymásra hatását, a szakmai tekintély versus paradigmaváltó gondolkodás ellentéteit, az „örök” megállapítások és az „tiszteletlen” újítások egymásrautaltságát, nem utolsó sorban pedig az utánpótlás, illetve az új szakmai generációk felnevelésének problémáit.

A filológia a bölcsészettudományoknak olyan részdiszciplínája (nevezhetjük segédtudománynak is), amelynek alapfeladata, hogy az értelmező olvasat és a megfelelő rögzítés segítségével megőrizze a szövegeket (materiális hordozóikat és immateriális jelentésüket egyaránt) és hozzáférhetővé tegye azokat a jövő generációi számára. A természettudományokhoz hasonlóan elengedhetetlen követelménynek tekinti a precizitást. Tudományetikai szempontú vizsgálatunk során aligha hagyható figyelmen kívül a heidelbergi egyetem klasszika filológusa, Jürgen Paul Schwindt megállapítása: „A pontosság határozottan etika nélküli.” De mit tekintünk helyesnek, mit tekintünk etikusnak mi, filológusok, ha nem a pontosságot? Előadásom a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott Tudományetikai kódex erkölcsi és etikai alapelveinek érvényességét veszi górcső alá a digitális filológia területén. Többek között szövegelméleti kérdésekből kiindulva megpróbálja felvázolni a medialitás viszonyát a kérdéshez, nem figyelmen kívül hagyva, hogy magának a digitális filológiának a léte is sok szempontból megkérdőjelezhető.

John Williams 2006-os (magyarul Gy. Horváth László fordításában, először 2015-ben) megjelent regényében, a Stonerben a főszereplő, gazdálkodó szülei biztatására, az agrártudományi egyetemre iratkozik be – majd az egyik tanára, Mr. Sloane egy angol irodalomról szóló kurzuson megfordítja a sorsát, a fiatalember átjelentkezik irodalom szakra. Ez a tanára magyarázza el neki, miközben ő még nem érti, mi történik vele, hogy nincs visszaút, egyetemi oktató lesz belőle: szerelmes a tárgyába, ez ennyire egyszerű. Az előadásban ebből a remek regényből és Stoner sorsából kiindulva olyan kérdésekre keressük a választ, hogy valóban ennyire egyszerű-e ez. Milyen irodalomtudósi utakat látunk a magyar színtéren, ha például a Pályák emlékezete. Szirák Péter beszélgetései irodalomtudósokkal (Balassi, 2002) című kötet interjúit megvizsgáljuk? Ezekkel az életutakkal összevetve térünk ki az irodalomtudós és az irodalomkritikus, a kutató és az egyetemi oktató szerepeinek összefüggéseire és feszültségeire, a tehetséggondozás lehetőségeire és korlátaira.