Irodalom és tudomány. Konferencia az Irodalmi Magazinnal

Az életrajzot is magába foglaló monográfiaírás hagyományát követve monográfiám, a Gondoljátok meg, proletárok első kötetében feltártam József Attila élettörténetének és költészettörténetének összefüggésrendszerét. Csakhogy, ha egy művész pályáját és életművét a tudomány feltárta, ezt a munkát többé már nem lehet elvégezni. Minden új pályarajz és életmű-elemzés már csak újraírás, kiegészítés, pontosítás, korrekció vagy újraértelmezés lehet. Egy szerző életanyagától és alkotói teljesítményétől minden kor a maga számára fontos kérdésekre vár válaszokat. Újraírásra akkor érdemes vállalkozni, ha a válaszok hasznosak, megvilágító erejűek, tudásunkat érdemben gyarapítják. A módszertani aggályokra vagy elméleti okfejtéssel, vagy az újraértelmező életrajzi és életmű-monográfia felmutatásával adhatunk érdemi feleletet. Egy rövid előadásban – redukált formában – az életrajz és a mű közötti összefüggések néhány kulcskérdését érintem.

A modern irodalomtörténet-írás kialakulása legitimációs szerepekhez köthető: célja egyrészt az önálló diskurzív területként elkülönülő szépirodalom genealogikus felmutatása, amely a 17-19. század vitáiban az adott kultúra rangját, fejlettségének fokát jelöli ki. Másrészt (főként a 18. század végétől) hangsúlyosan a nemzeti kultúra fokmérőjeként a nemzet nagyságának jele lesz, így az irodalommal való foglalkozás is felértékelődik: a nemzet legsajátabb lényegének ápolásává válik. Az irodalomtörténet ezért válhat a legfontosabb (és legkomolyabb presztizsharcokat kiváltó) „nemzeti tudománnyá” a 20. század fordulójára. E kitüntetett szerep biztosítja a terület számára a társadalmi rendszerek (pl. oktatás, gazdaság, politika) megelőlegzett figyelmét, ám a társadalom 20–21. századi fejlődése, az ún. figyelemgazdaság megjelenése fontos változásokat hoz e téren. Előadásomban e változások mibenlétét járom körül.

A magyar irodalomtörténet-írás nemzeti önképünknek jelentős hordozója és formálója
egyben, ezért érdemes újragondolnunk, hogy milyen kontextusok határozzák meg „kívülről”,
és milyen folyamatok alakítják a szerkezetét „belülről”. Ezeknek a kérdéseknek igyekszem nyomára jutni előadásomban – a rövid terjedelmi keretek között csak vázlatosan –, arra a fő kérdésre keresve a választ, hogy vajon krízishelyzetben van-e manapság az irodalomtörténet-írás, illetve milyen jövőbeli kibontakozás vagy hanyatlás várható. A külső és belső meghatározottságok nem ugyanabba az irányba mutatnak, ezért a jelenlegi változások miatt elképzelhető az is, hogy olyan furcsa – akár hirtelen éles kanyarokkal kialakuló – alakulástörténet következik, amely a mostani megszokásokból sem intézményi, sem alkotáslélektani szempontból nem következik. Úgy vélem, a jelenlegi bonyolult összefüggésrendszerben naivság lenne azt feltételezni, hogy befolyásolni tudjuk az irodalomtörténet pályáját, de ha pontosabban látjuk a mozgásokat és erőviszonyokat, akkor hitelesebben érzékeljük saját szerepünket.

Előadásomban röviden sorra veszem, hogy különféle tudományos műhelyek milyen elméleti keretekben vizsgálták az irodalomtörténetet a rendszerváltás után. Két megközelítésmódot fogok részletesebben tanulmányozni, az eszmetörténetit és a Magyar irodalmi művek 1956-2016 című lexikon műközpontúságát. Azt kívánom bemutatni, hogy a nemrég megjelent irodalmi lexikon milyen teoretikus megfontolásokból tért el a korábbi történetírói vállalkozásoktól, mi indított bennünket, szerkesztőket és szerzőket az elkészítésére. Fő kérdéseim a következők: elbeszélhető-e még egyáltalán az irodalomtörténet az újhistorizmus és az intellectual history tapasztalatait leszűrve? Kiküszöbölhető-e a teleologicitás a történetmondás és az értékelő normaképzés konzekvens végigvitelével? Milyen fogalomrendszer választandó a strukturalizmus és a posztstrukturalista iskolák után? Beszélhetünk-e még szépirodalomról a kultúratudományi fordulat után (és ha igen, van-e speciális ontológiai státusza)?

Amikor az irodalomtudomány jövője, s a tudósképzés aktualitása kerül szóba, látszólag kulturális téren mozgunk. Általános előítéletek szerint az irodalom művészete és annak tudománya elsőrendűen kulturális jelenségek. Az utóbbi évtizedek ún. kulturológiai fordulata élénken ragaszkodik ehhez, szemben az irodalom nyelvművészeti jellegével. Hogy kulturális nézetből minden kulturális terméknek látszik, nem meglepő. De megfontolandó, hogy a kultúra mai fogalma a romantika korának szülötte, a romantika pedig – az alkotó emberi nyelvre hivatkozással – Rousseau-tól kezdve, élesen ütközött a civilizációs rend kortársi tapasztalatával. Úgy tűnik, a „kulturális képződmények” kutatása csak arról a „képződményről” feledkezik meg, mely történetileg éppen modern kultúrának nevezhető. Mindemellett a nyelv művészetének tudománya sem hanyagolhatja el a modern kommunikáció közegeit, s nem merülhet el a szövegimmanens „szoros olvasás” illúzióiban. A jövő képzésének éppúgy tudomást kell vennie az irodalmi létmód radikális mediális változásairól, mint a történetiségéből adódó poétikai fejleményekről.

A modern értelemben vett irodalomtudomány azzal kezdődött, hogy újradefiniálta és az „irodalmiságban” jelölte ki a tárgyát. Ez egyben a 20. század elejének egy jellegzetes tudományelméleti gesztusát is implikálta, amely mindenekelőtt tárgyának szinte tautologikusan megragadott sajátszerűségét hirdette meg. Ez a gesztus, amely a bölcsészet- és társadalomtudományok számos tudományágában párhuzamra lel a szociológiától a saussure-i fazonú „általános nyelvészetig”, évtizedekre meghatározta az irodalomtudomány elméleti igényű önleírásait is, különösen az említett nyelvtudományi modell mintájára. A késő- és posztstrukturalizmus által uralt évtizedeket követően viszont lényegében nem mutatkozott új kezdeményezés, amely az irodalomtudomány tudomány-mivoltát az „irodalmiság” tárgya felől tervezte volna újradefiniálni. Az előadás egyrészt ennek a fejleménynek a magyarázatára tesz kísérletet, másrészt azt a kérdést tervezi körüljárni, hogyan boldogul, immár „kultúratudományos” keretek között, a diszciplína tárgyképzésének így értett megrendülésével.

Az előadás a közvetítés fogalmának néhány vonatkozását járja körül olyan költészeti példákon keresztül, amelyek termékeny feszültségbe állítják a költemények irodalmi olvasását a kultúra techno-mediális elméleteivel. A költészeti példák a közvetítő közeg és a közvetített jel dichotómiáján túlmutató összetettségre utalnak. A költemények az embert a természethez, az intim kapcsolatokhoz, sőt önmagához fűző viszonyban is a közvetítettség összetett képleteit mutatják fel. A közvetítés elmélete éppen ezért mutathat túl a technikai médiumokon, és használható általános bölcsészettudományi ernyőfogalomként. Az előadás erősen épít a Média- és kultúratudomány. Kézikönyv (Ráció, Budapest, 2018) című kötet vonatkozó szócikkére (Lőrincz Csongor – Molnár Gábor Tamás, Közvetítés).

Az előadás annak a kérdésnek ered nyomába, hogy mit kezdhetünk a filológia fogalmával
a kortárs kultúratudomány(ok) keretei között. Történetileg nézve, a filológia már Walter Benjamin egyes leveleiben a kulturális olvasás lehetőségeként tematizálódott (ld. a bor baudelaire-i „lelke” és a 19. századi párizsi boradó összefüggéseit), hogy aztán a 20. század végén több irányzat is – az új filológiától a társadalmi szövegkritikáig – ehhez hasonlóan, vagyis az irodalmi szöveg és kulturális kontextusai közti kölcsönviszonyt feltáró olvasásmódként tekintsen rá. Az előadás, mely erősen épít a Média és kultúratudomány c. kézikönyv vonatkozó szócikkére (Tamás Ábel, Filológia), a problémát
tanulságosnak remélt példák segítségével világítja meg.

A pszichoanalízissel – úgy százhuszonöt éve – nemcsak egy új elmélet, hanem a szubjektivitásról szóló radikálisan új diszkurzus született; Freud – Nietzsche és Marx mellett, mondja Foucault – „az interpretáció új lehetőségeivel”, a létmegértés új lehetőségeivel szembesített minket. A pszichoanalízis a személyesség dekonstruktív poétikáját alkotta meg, a terápiában, az áttételben, a belső energiák és képzetek – titkokat, tudattalant sejtető – ismétlődésében befejezhetetlen és kimeríthetetlen önismerethez juttat. A pszichoanalízis dekonstruktív poétikussága jelentős elméleti figyelmet kapott nemcsak J. Derrida, J-F. Lyotard, R. Barthes írásaiban, hanem analitikusok, például J. Lacan vagy éppen J. Kristeva értelmezéseiben. A pszichoanalitikus kritika gyakran volt poétikátlanul reduktív. Az ilyen, ma már feledhető kísérletek helyett a posztstrukturalista pszichoanalitikai kritika „a szemiotikai képzelőerőre, a nyelv pszichoanalitikai közegként vállalt szerepére” figyel. Előadásom kísérletet tesz az ilyen dekonstruktív megközelítések értelmezésére.

A konferencia témájához Kölcsey Ferenc filozófiai művei és filozofikus versei felől szeretnék közelíteni. Az életmű filozófiai oldalának elemzése segít bemutatni, hogy a szépírói ihlet, szándék és műgond hogyan termékenyül meg és alakul át, ha filozófiai igény alapozza meg vagy hatja át a műveket. E kiindulópont nyomán azután történetileg és általánosabban gondolhatjuk át irodalom és filozófia kölcsönhatását néhány további, egyetemes eszmetörténeti példa által vezetve, amelyek kapcsán megvizsgálhatjuk, hogyan befolyásolja a műfajt, a stílust, a filozófiai mondanivalót e két összetevő más és más arányú keveredése a művész-gondolkodó alkotási folyamatában. Itt tárgyalhatók Platón filozófiai mitologémái, Porphyrios filozófiai episztolája (Markellához), Kierkegaard-tól A csábító naplója vagy A legszerencsétlenebb, Nietzsche Zarathustrája vagy más klasszikusok, melyek kapcsán vizsgálhatjuk, hogy az irodalmi igény és ihlet elősegíti-e a filozófiai mondanivaló kifejezését, vagy inkább behatárolja, leszűkíti a filozofálás lehetőségét. Továbbá: a filozófiai precizitás, fogalmiság, definícióra és szabályozott következtetésre törekvés, módszertan, tudományosság meg tud-e valósulni művészi, szépirodalmi célok egyidejű követése mellett?

Az olvasás áthatja mindennapi életünket, így többnyire reflektálatlanul, természetességgel végezzük. Amennyire egyértelmű azonban a mindennapokban, annyira tisztázatlan az irodalomtudomány számára az olvasás mibenléte, annak ellenére, hogy ez a legközvetlenebb (tudományos) alaptevékenysége. Már az olvasás tárgyvonatkozása is több szinten ragadható meg, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy az irodalomra műként vagy szövegként tekintünk, vagy netán tágabb kontextusban, kultúratudományos perspektívában „olvassuk” azt, esetleg mint alfabetikus jelrendszer jelölőállományát „betűzgetjük”, amikor a filológia gyakorlatának megfelelően rögzítjük egy kézirat szövegének egy bizonyos szövegváltozatát, azaz olvasatát. Előadásomban az olvasás műveletét övező irodalomelméleti bizonytalanságok egy lehetséges okára szeretném felhívni a figyelmet.

A narratológia mint az elbeszélés tudománya elsősorban irodalomtudományi kötődéssel, illetve az irodalomtudományon belül jött létre. A „klasszikus” narratológia főként irodalmi szövegek elemzésére összpontosítva olyan fogalmi és elemzési apparátust hozott létre, amely általánosan alkalmazható, s így a különféle perspektívákra irányuló, egyre több tudományágat átfogó posztklasszikus narratológia ágai szerteágazó vizsgálataikban is élnek vele. A narratológiai elemzés ily módon az elbeszélés univerzalitásában megragadhatja annak változatait, metszéspontjait, diszciplináris átmeneteit, ezáltal napjaink irodalom- és kultúratudománya számára is különféle eredményekkel szolgálnak.

Volt, amikor a filológia a humántudományok királynőjeként uralkodott, s volt, amikor lefokozták segédtudománnyá. Az utóbbi évtizedekben e fogalom újraértése a humántudományok helyzetének változásával függött össze. Sok szó esik a nemzeti filológiák globális viszonyairól, a filológia önértéséről, mindennapi gyakorlatairól, valamint a digitális filológiáról. Az előadás azt a kérdést járja körül, hogy miképpen változott meg a szövegekkel való foglalkozás tudománya az elmúlt évtizedekben, s milyen irányok látszanak a 21. század első két évtizede után.

A popkultúra-kutatás évtizedek óta olyan kérdésekkel szembesíti az irodalomtudományt, amelyeknek a megválaszolása nemcsak az irodalomtudomány önreflexióját mélyítheti el, hanem az újabb kutatások irányait is kijelölheti. Néhány ezek közül: fenntartható-e a magas és populáris irodalom szembeállítása? (Vagy fordítva: túl tudunk-e lépni ezen a dichotómián?) Elegendőek- e a textuális szempontok a populáris művek értelmezése során? (Vagy a társadalmi, ideológiai stb. kérdések előtérbe állítása óhatatlanul együtt jár a szövegek poétikai-retorikai összetettségének figyelmen kívül hagyásával?) Milyen további megközelítéseket igényelnek a populáris irodalmi művek? Nem utolsósorban pedig: hogyan változott meg az elmélet és a gyakorlat egymáshoz való viszonya? (Milyen kulturális praxisokat tesznek lehetővé a populáris irodalmi alkotások?) Előadásomban elsősorban ez utóbbi kérdést igyekszem körüljárni, szem előtt tartva a korábbi kérdések által felvetett szempontokat is.

Az előadás az Irodalmi Magazin ötéves szerkesztői tapasztalatai alapján mutat rá az ismeretterjesztés jelentőségére az irodalomtudomány eredményeinek közvetítésében. Bemutatja ennek nyelvi-stilisztikai vonatkozásait, kiemeli a professzionális diskurzus megoszthatóságának dilemmáit és kitekint a kortárs tudományosság alapvető kérdéseinek irányaiba is, nevezetesen: az irodalomtudós 21. századi szerepére, a kutatóközösség és a társadalmi nyilvánosság viszonyára, az új kutatógenerációk felkészítésére a különféle befogadói körökben való megszólalásra, a tudománykommunikáció etikai felelősségére a szakma jövőjében.