Az Irodalmi Magazin új száma a magyar vonatkozásaiban is vizsgálható Gulag, illetve a 20. századi magyar száműzetések hosszú évtizedeken át elhallgatott vagy csak töredékesen elmesélt történeteit idézi fel. Középpontjában az egyéni és közösségi szinten egyaránt értelmezhető emberi szenvedés problémaköre áll. Hangsúlyosan olyan, tömeges méreteket öltő szenvedés tematizálódik itt, amely nem valamifajta természeti szükségszerűségből, hanem konkrét – végletesnek és torznak minősíthető, s itt eredetükben is felmutatott – történelmi, politikai meghatározottságokból származik.
A lapszám legtöbb írása a trianoni békeegyezmény által szétszabdalt, majd a második világháború végétől szovjet hódoltsági sorba jutó magyarság jelentős hányadának bűn nélküli bűnhődését mutatja be. Hadifoglyok, szovjet haditörvényszék által – háborús bűnösként vagy „rendszerellenes” elemként – ártatlanul elítéltek, jóvátételi kényszermunkára hurcoltak, kitelepítettek sorsa elevenedik meg a Magazin lapjain. Olyan, családjuktól, lakóhelyüktől, hazájuktól elszakított, őreik által nap mint nap durván megalázott, erejüket meghaladó kemény fizikai munka végzésére kötelezett, gyakran éhező, fázó embereké, férfiaké és nőké, akik vagy belepusztulnak az emberi méltóságuk maradványait is szétforgácsoló szenvedésbe, vagy a csodával határos módon túlélik pokoljárásukat, és – ha van még hova – egyszer csak hazatérnek.
És élnek tovább – a múlt soha le nem vethető terhével, mert a történteken való maradéktalan felülemelkedés számukra már lehetetlen. A folyóirat ezúttal számos, kifejezetten történelmi vonatkozású közleménynek is helyet ad hasábjain. Ez azért indokolt, mert jelen esetben a Magazin jórészt a dokumentarista (láger)irodalom kategóriájába sorolt, vagyis valóságreferenciával rendelkező művekkel foglalkozik, amelyek nem érthetőek meg történeti hátterük – elsősorban, de nem kizárólag a szovjet totalitarianizmus és a Gulag gyűjtőnév alá foglalt lágerrendszer működésének – ismerete nélkül. Ugyanakkor szerzőink többsége – a lap rofiljának megfelelően – ezeket a szépirodalmi igényű, a traumatikus történeti eseményeket kifinomult poétikai–retorikai eszközökkel feldolgozó szövegeket dominánsan esztétikai szempontok alapján elemzi. Hírt adva így egy olyan emlékezetközösségről, amelyet többek között Lengyel József, Faludy György, Örkény István, Hernádi Gyula, Páskándi Géza vagy Nagy Zoltán Mihály (világirodalmi vonatkozásban pedig Alekszandr Szolzsenyicin és Varlam Salamov) neve fémjelez. E magas színvonalú közösség léte a lehető legegyértelműbb bizonyíték arra, hogy az intellektus, a műveltség, a kultúra és a nyelv – ha csak szimbolikusan, ha „csak” hosszabb távon is – még egy vészterhességében nehezen felülmúlható évszázadban is felül tudott kerekedni a népirtástól sem visszarettenő, irracionális hatalmi önkényen.
